Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás)

egyszerűen faképnél hagyott, majdnem elsírtam magam, annyira szenvedtem. Mindig azt szerettem volna, hogy fontos legyek, legalább olyan fontos, mint más fiúk, lányok. Véremben volt az egyenlőség.

Egyszer azt mondta D. Rózsika:

— Gyere be hozzánk hintázni.

Miért ne mentem volna be hozzájuk? Négy-öt háznyira laktak tőlünk a szomszéd utcában. Az én apám csak váltókezelő volt, az övé postatiszt. De sose látszottak gőgös embereknek, se apja, se anyja.

Rózsika nyitotta a futórózsával borított léckaput. Hátra az udvarba — s máris a hintán ültem, hajtottam magam az ég felé. Rózsika addig a homokban játszott kis edényeivel. Aztán cseréltünk: ő ült a hintára, én raktam várat a homokban. Közben azokat a kérdéseket tettük föl egymásnak, amit ilyen szíves együttlétkor kisfiúk és kislányok szoktak. Szép nap volt: kora nyári idő. Úgy elmerültünk a játékba-hintá- zásba, beszélgetésbe, észre se vettük, milyen magasra szállt föl fejünk fölött a nap. Madarak csiviteltek az égen, galambok szálltak, mert a szomszédban galambász lakott. Néha fölnéztem rájuk, amikor a hinta az eperfák felé röpített.

Egyszer csak kiszól Rózsika édesanyja a konyhaajtóból:

— Gyere, Rózsikám, ebédelni.

Akkor látta meg, hogy én is ott vagyok.

— Te hogy kerülsz ide?

— Rózsika mondta, hogy jöjjek be hintázni.

— Majd ezért számolok vele. Neked itt semmi keresnivalód. Menj csak szépen haza.

Fölálltam és csodálkozva néztem rá.

— De miért, amikor ...

— Semmi miért, kisfiam. Ha az utcán találkoztok, az más. De ide bejönni neked nem szabad, ez nem olyan hely.

Rózsika félve, pirulva nézett az anyjára. Ő se értett ebből a tilalomból semmit. Kis arca zavarodottan fordult felém.

Én már indultam. Kétségbeesésem nem ismert határt. „Ki vagyok én ezeknek, hogy csak így kiküldjenek?” — gondoltam magamban. Természetesen nem köszöntem, mire Rózsika édesanyja érdesen megjegyezte a lányának:

— Látod, milyen neveletlen. Még köszönni se tud.

Én anyámhoz futottam a bánatommal.

Anyám a kötényével törölgette könnyeimet:

— Tudod, ők azt hiszik, különb emberek nálunk, mert a te apád csak altiszt a vasútnál. Ne törődj velük. Éppen olyan gyerek vagy, mint akárki más.

Mákostésztát kaptam ebédre, de nem nyugodtam. Azt akartam, hogy anyám menjen át és mondja meg D. néninek, ilyet nem szabad tennie. Mi jól játszottunk, én nem csináltam semmi rosszat és ő kiküld az udvarból. Anyám maga is mérges volt a sértés miatt, hajlott arra, hogy megmondja a véleményét a szomszédasszonyának. (Később aztán ez meg is történt.) De azért azt mondta:

— Legjobb, ha ilyen helyre nem mész. Az ilyenek csak megaláznak.

Nem volt hát orvosság a fájdalmamra. Pedig szenvedtem nagyon. Hol bosszút esküdtem, hol elhatároztam, hogy Rózsikával se játszok többet soha. Mindez nem használt.

Megtörtént a hihetetlen.

Kiküldtek egy házból. Engem, aki erre nem szolgáltam rá. Miért ilyenek az emberek? Kicsodák az én szüleim, hogy ezt megtehetik, büntetlenül?

13