Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 4. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás)

talanságtól, a vágytól és a reménységtől: még többnek érzem az időt. Igazában nem is lehetett ott még idő. A gólyák hol közelebb jöttek, hol távolodtak, de egyik se került hozzám olyan közeire, hogy érdemes lett volna megcéloznom. Tudtam, hány lépésre találhatok el akkora célt, mint egy gólya. Legalább öt-hat lépésre kellett volna lennem hozzá. Ilyen távolságra egyik se jött. Nem tudtak rólam, valahogy mégis másfelé vadászgattak, míg én rájuk szerettem volna vadászni.

Már nagyon meleg volt.

Még nem untam a dolgot, azonban valami furcsa rossz érzés szállt meg. Az átlátszatlan, iszapos víz egyszerre idegenné vált. Mintha valami mozgott volna is a lábszáramon. Dühösen mondtam valamit a gólyáknak és teljes erőmből kivágtattam a vízből.

Az igazi ijedtség csak akkor következett. Lenéztem a lábomra: tele volt fekete piócával. Majdnem elsírtam magam az undorodástól. Ott tekeregtek, csapkodtak a bokámon, a lábikrámon, a térdhajlásomban, a térdemen. Szörnyűek voltak. Söpörtem le őket, ahogy csak tudtam, de elég jól odatapadtak: legtöbb ott maradt a bőrömbe csimpaszkodva. Tudtam, mit kell csinálnom, de azt is utáltam. Mégse tehettem mást, le kellett vizelnem a saját lábomat, mintha kiskölyök volnék, aki bepisil. Viszolygásomba káröröm vegyült: pióca uramék egyből lefordultak a vizes fűre. A víz szélére mentem, lemostam dicstelen lábom és egyre dühösebb lettem a gólyákra. Minden bajom miattuk történt, ők meg ott lépegettek, hajolgattak emeletes lábukon messze, elérhetetlen zsombékok közt királyian.

A vörös düh kialszik

— Nem nekem adsz igazat? — ordítottam és máris ugrottam neki Koós Árpinak, lerántottam a pádról a földre, s hiába védekezett, addig ütöttem, míg bele nem fáradtam.

A vitára nem emlékszem.

Csak az indulatra, ami barátom ellentmondásától elvakított. „Vörös dühnek” neveztem magamban később, amikor már túl voltam rajta. Agyamba tódult ez a köd és meggondolatlanul ütni, ordítani kényszerített; legjobb barátaimat is szembeállította velem. Szégyent szült, megbánást, bűntudatot. Nem tudtam leküzdeni hosszúhosszú évekig.

A részegséghöz hasonlított legjobban.

Akkor még nem tudtam ezt: sose ittam bort vagy pálinkát. Nyugodt, szemlélődő állapotaimban szerettem volna kibogozni esztelen mérgem titkát. Nem sokra jutottam, mert ösztöneim uralkodtak rajtam. S büszke is voltam ezekre az ösztönökre, melyek mindig nekem adtak igazat, mindig azokat tették kedvessé, akik mellém álltak. Az igazság: én voltam. Az én pillanatnyi, gyermeki gőgöm. S ha a valósággal ez az igazság nem egyezett, jött a vörös düh, a fölháborodás, a pusztító, szinte gyilkos verekedési vágy. Szememet összehúztam, kezem ökölbeszorult, fölemelkedett és nem néztem, kit ütök.

Nehéz volt békét kötni az ilyen rohamok után. Barátaim is indulataik rabjai voltak. Ki magyarázhatta volna meg, hogy nekik volt igazuk, amikor véres arccal, kézzel, ellenséges érzelmektől és kimerültségtől tántorogva meredtünk egymásra?

Polgári iskolai korszakomban már egyre gyakrabban támadt föl bennem a nyugtalanító gondolat: mi lesz, ha ezentúl se tudok haragomnak parancsolni? Minél többször verekedtem, akár igazam volt, akár nem, annál inkább kezdtem félni önmagam11