Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás)
csavargásban. Éreztem, hogy neki lett igaza, míg futni kezdtem a földeken át a házunk felé. Soha nem szaladtam még életemben olyan kétségbeesetten. Egy ember, egy felnőtt az arcomba csapott ustorral, csak úgy kénye-kedvére. Hát minden megtörténhet ebben a világban? Végletesen idegen lett körülöttem minden: a dombok, a füvek, a kutyák, Haraszti, a házunk. S főleg ő, aki a kocsin ült, megvert és most megelégedetten hajtja a lovait az alsófaluig. Azt gondolja: megkaptam a magamét, nem tekergek majd kint az ő földjei közt ezután. Pedig én soha nem loptam ott semmit. Az is csak most, futás közben rémlett annyira furcsának, hogy a kiáltása éppen olyan idegenszerű volt, amilyen ismerős az ostorcsapása. Foci és pofon A mi házunktól keletre még nagyobb dombok nyúltak el, mint a mienk. Kertek, házak csak imitt-amott foglalták el a füves, szabad lejtőket-emelkedőket. A homokos utcák mentén még akácosok és vad bodza-dzsungelek is nőttek. Ha a hosszú-hosszú Kazinczy utcán elmentünk a temető felé, a domb tetején álló, nagy Bandzsál-ház mögött hullámos, kopár ereszkedőket találtunk. Lent, a lábuknál bevetetlen, parlagos réteket: arra nem járt a madár se, ott szerettünk futballozni. Egyszer — talán iskolai szünet lehetett — már kora délelőtt odamentünk nyolcan-tízen a barátaimmal. Aztán még a környékbeli házakból is közénk szivárgott néhány fiú. Óriási futballozás kezdődött: Botokat állítottunk a földbe kapunak. Kisorsoltuk a csonka csapatokat, és a csípős, őszi idővel egyáltalán nem törődve, egyik mérkőzést a másik után játszottuk. Éhesek voltunk, emlékszem, de nem tudtuk abbahagyni. Kiestünk teljesen az időből. Szürke ég hasalt ránk, néha szél csapott közénk, arcunkba vágta a szemcsés homokot, lábunk közé a katángkórót: csak a labda számított, csak az előbbi vereség jóvátétele. A játék meg- szakíthatatlan mámora. A felhőkből azonban lassan kilépett az este. Egyre nehezebben találtuk meg a fűcsomók, a lábak között az ócska, poros bőrlabdát. Abba kellett hagynunk. Vili hóna alá kapta a focit és nevetett, hogy nincs mibe rúgnunk. A fáradtság csak akkor kapott el engem is. Az éhség úgy lökött gyomron: meg kellett kapaszkodnom egy bokorba, ahogy a dombon fölfelé igyekeztünk. Minél közelebb kerültem a mi utcánkhoz, a gömbakácos, léckerítéses sarokhoz, annál jobban megdöbbentem: mit mondok otthon? Ennyire még sose feledkeztem meg magamról. Sose fordult elő, hogy legalább ebédre ne hajtott volna haza az éhség. Egyetlen reményem maradt: anyám. Ha vele beszélek először, csak kemény szidalmat kapok tőle, verést nem. S később már apám tenyerétől is megvéd. A bűntudat volt bennem a legerősebb, mikor benyitottam a nyekergő léckaput. Nem kellett volna olyan meggondolatlanul betörtetnem: apám éppen kilépett a házunk előtti lugasba, a kaviccsal beszórt útra. Ő is meglepődött: — Hát te? Hol voltál egész nap? Arcán azonban már ott villant a fenyegetés is. Éhes voltam, fáradt, tudtam: nagyon hibás vagyok. Mégis a dac kerekedett fölül bennem. Keményen böktem ki: — Focizni voltam. — Elmész reggel, anyád már mindenütt keresett s még akkor ilyen hangon válaszolsz? Apám dühe egyetlen hatalmas pofonban lobbant föl. Az ütéstől elvágódtam a kavicsos úton, talán még csúsztam is egy kicsit. Váratlan, szégyenletes fájdalmat éreztem. 8
