Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás)
Mégis, rögtön fölálltam. Apám velem szemben, tudtam, hogy újra megüthet; féltem is ettől, de meg akartam mutatni, hogy nem hátrálok. Szó nélkül néztem föl a szeme közé. Üvöltött: — Majd leszoktatlak én a csavargásról, ha az anyád nem bír veled. Befelé, vagy agyonváglak! Lépett felém s én a vaskos kezefeje suhanásával egyidőben ugrottam be a konyhaajtón. A hirtelen villanyfénytől nem sokat láttam; anyám annál jobban észrevette a tűzhely mellől vörös arcomat, sírásra görbült, makacs számat. Nagyon mérges volt ő is; visszautasító pillantással mondta: — Szégyelld magad. Leültem az asztalhoz, lehajtottam a fejem. — Hogy csinálhatsz ilyeneket? Csavargó lesz belőled!—Anyám hangja ezúttal már inkább ijedtséget árult el. Apám közbevágott: — Dehogy lesz csavargó. Majd én kiverem belőle a csavargást, ne félj. Az asztalon legyek másztak: fejem fölött, a légyfogón is sírtak a haldokló bogarak. Két koszos, összekarcolt kezemet néztem magam előtt, az asztal deszkalapján. Éhes voltam, de a büszkeségem nem engedte, hogy enni kérjek. Kint megrázta az esti szél az ablakra futtatott vadszőlőt. Egy őszi darázs mérgesen és kétségbeesetten mászott föl az üvegen újra és újra. Mérgesen és kétségbeesetten ültem ott gyereklétem kék semmiségében. Olga hosszú, fekete haja Kamaszkorom utolsó éve. Elvégeztem a polgári iskolát és egy évig nem jártam sehova. Néha dolgoztam: kőműveseknél, egy alkalommal a haraszti kéziszivattyú-gyártó kis üzemében is. De legtöbbször csak mászkáltam az utcákon. Fejemben apám fenyegető jövendöléseivel: mi lesz belőlem, ha így folytatom. Szorongásom, szomorúságom oldottam a hosszú, homokos utcákkal. Elkezdtem az egyikkel és folytattam a másikkal, míg a Némedi út mellett levő temetőig nem jutottam : A halál a te megmentőd. Szép a halállal ketten kerülgetni a temetőt leszálló szürkületben. Az utcákon vagy akácokat hagytam el, vagy nyárfákat. A föld vagy poros volt, vagy sáros. A kerítések sokhelyütt kidültek, mint a rossz fog. A házak többnyire elbújtak a kerítések és díszbokrok mögé. Háborús év volt már. Anyám néha elküldött: sorba álltam kenyérért, húsért, lisztért. A pék előtt pillantottam meg. Hosszú dereka kiemelte a tömegből. Fekete haja, piros szája meglepett, mikor egyszer hátranézett. Előbb kapott kenyeret, mint én. Elment. Aztán megint megláttam az októberi Alföld párájában. A piros szájból ezüstfelhő szállt ki. Meg akartam szólítani. Nem mertem. Inkább követtem. Majdnem a temetőnél laktak. A házuk messze bent állt az utcai sövény mögött. Mikor bement, láttam, meggyullad a villany. Igen, most leteszi a kabátját, megigazítja a haját és leül olvasni. Nem. Elmosogatja a csetrest a kis, apró konyhában. Besötétült és még mindig ott álltam a sövény mögött. Mintha remélhetném, hogy megérez és kijön az utcára. Legalább megsértődik, amiért leselkedek utána. 9