Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - Tornai József: A lemenő nap dombja (önéletírás)
TORNA! JÓZSEF A LEMENŐ NAP DOMBJA Az ostor arcomba csap A dombokat szerettem? A mocsarakat, az erdőket, a homokkavaró szelet? Vagy a füves kocsiutakat, melyeken erdőkig, mocsarakig, nagy pusztaságokig kóborolhattam el? A kóborlást szerettem. Ez volt a vérembe írva. Elfeledkezhettem ilyenkor magamról, erőszakos apámról, a világról, ahol mind hozzá hasonló erőszakos, félelmetes emberek éltek. Menekülés volt a kóborlás. Szabadulás a család, az iskola, a falu figyelő, mást parancsoló, tűrhetetlen szeme elől. Az otthoni viták, veszekedések, gyűlöletek elől. Az erdők és turjánok közt valahol égnek nyújtózkodott egy nagyfa, öreg fa. Kiszáradt fának kellett lennie, mert hangot hallottam belőle. A szél hozta a hangot, de a lomb is felém csapta. A bennem nyugtalankodó kamasz jól értette, mit mond a szél. Egyszer kószálás közben éneket csináltam az üzenet, a hívogatás ütemére. Az egész versre már nem emlékszem, elveszett a tájban, szélben és az években. A vége azonban néha, váratlanul és gondolkodás nélkül fölbolydul bennem most is: Zúgott a szél fönn a fákon, átrohant a nagyvilágon s vitte-vitte el magával az én izzó vadon-vágyam. Az erdő és a dombok, a csavargás a messzeségben azonban nem lehetett számomra a teljes valóság. Akárhány utam közben is valahogy tudtam ezt, és mindig féltem. Mintha Ádám visszaszökne a paradicsomba, de tudná: ezért bármely pillanatban büntetés járhat. Egyik délután aztán furcsa módon bizonyosodott be, hogy aggodalmam nem alaptalan. Akkor is könnyedén ereszkedtem le az első erdősáv halmairól, akkor is fütyürész- ve figyeltem a bíbiceket a csőszkunyhó alatt elterülő turján partján. Talán túlságosan is elmerülhettem a különös módon le-fölcsapdosó szárnyak látványában, a csúnya, folytonos bíbic-siránkozásban, mert nem vettem észre, hogy lovaskocsi robog le a Lemenő Nap Dombján. Nem tudom megmondani, miért nem néztem hátra. Én mentem hazafelé. Nem csináltam semmi ártalmasat, nem volt nálam lopott napraforgó, szőlőfürt, lesarlózott lóhere. Dac volt bennem, mert a kocsi valahogy nagy erővel jött, mintha utánam igyekezett volna. Mikor már a sarkamban voltak a lovak, egy lépést kitértem előlük és mégis megfordultam. A kalapos, rám kiáltó paraszt abban a pillanatban ütött: — Mit keresel itt már megint, te csirkefogó? A dühös, gúnyos szavak a csomós szíjostor végével egyszerre csaptak az arcomba. Nemcsak a fájdalomtól, a sértéstől és a meglepetéstől sem volt időm válaszolni: a paraszt a lovak közé csapott és elkeseredett, kirobbanó kérdésem beleveszett a kerekek dübörgésébe. Azt akartam tőle megkérdezni, hogy miért? Miért ütött meg, amikor nem volt oka rá. Göröngyöket szedtem föl és dobtam, semmivel se törődve, a robogó kocsi után. Az ostorszíj helye keservesen izzott a szemem fölött a homlokomon. Nem értettem semmit az egészből. Anyám mindig mondta, hogy egyszer még valami bajom esik a sok 7
