Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 4. szám - Szepesi Attila: Holdfogyatkozás (vers)
SZEPESI ATTILA HOLDFOGYATKOZÁS kivetíti a föld érdes holdkráterekre árnyékait terein tolongnak a régi kedvesek egymásra-tipornak haláltalan fel legek rongyain át bukdosik föl-le a megérintett égitest felbuknak fejjel lefelé koromszín mezőben kémények tornyok közt távolodóban alámerül látod átváltozásuk színjátékát közelítő hegy-völgyeivel éji tenger alól újra kibukkan tánclépésüket ahogy felhorgadnak és megnyaklanak karimáján át varjúcsapat suhog északról délre koppanásukat nem hallani szavukat nem hallani mézszín mezején odvak lakója denevér cikázik csak ahogy ezer neszből egyetlen énekét zúgja a folyó éj-napok vándorai írják elmosódó jeleiket a szélbe mondják rég-foszlott nevüket egymásra-torló arcukat mutatják vissza nem idézhető röptűk ívét ahogy a földgolyó itt álltak egykor a téli éjszakában meríti a holdsivatag porába lankáit hegyeit klarinétmuzsikát hallgatva de nincs zene már peremén a városok tornyait a palaszín tetőket csak éjszaka mélység-nélküli és kristály-ragyogású az utakat hol együtt kószál velünk mind aki nincs már egyazon éj ott fönn ahogy itt lenn köveké odvas fáké az árnyak baljós szélein felépül a holdbéli város holdkrátereken futó kormos árnyaké fekete falaké 6
