Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Féja Géza: Kossuth Lajos és a kiegyezés (Részlet Az igazi Kossuth Lajos című tanulmányból)

a gazdasági és társadalmi önkormányzat fejlődésének az útját is. Kossuth a szabad társulást tekintette a magyar fajta természetes közösségi életformájának, a társadalmi egészség nélkülözhetetlen feltételének, a belső szabadság legfőbb biztosítékának. Ezen a téren is igaza lett Kossuthnak: az egyesülési jog szabadságának a hiánya társadalmunk különféle szétesési folyamataihoz vezetett, s e folyamatok végzetes következményei éppen legnehezebb korszakában, a XX. század első évtizedeiben nehezedtek a nemzetre. 1849-től bénultan feküdt a magyar nemzet, újjáélesztését — Kossuth szerint — alulról, tehát mindenekelőtt a községi és megyei önkormányzatok életre serkentésével, demokratizálásával és az egyesülési jog biztosításával kellett volna kezdeni, a kiegyezés politikusai azonban felülről irányították az életet, és bizalmatlanul néztek mindarra, ami „alul” van, magatartásuk következménye nem is lehetett más, mint a legegészségtelenebb központosítás: minden hatalomnak a kormány kezében való egyesítése, a nemzeti erők szabad fejlődésének „tökéletes” megbénítása. Ám, míg nyugalom honolt Európában, a társadalmi és az álnacionalista hazugságok gondosan leplezték a kóros folyamatokat, — a nagy válságok idején azonban nyilvánvaló lett, hogy a kiegyezés korszaka a felbomlott rendi Magyarország helyébe nem tudott egységes, korszerű történelmi vállalkozásokra képes nemzetet teremteni.

Kossuth működése 1867-től kezdve jóformán teljesen üzeneteiben, leveleiben merül ki. Bármekkora csapást mért is reá a kiegyezés, továbbra is a „virtuális Magyarország” hirdetője maradt, eszményeket adott — sajnos teljesen hiába — a honi társadalom politikai fölemelkedése érdekében. Levelei a bizonyságok, hogy részletekig ható politikai rendszer élt benne, egy egész ország: a századokon keresztül bévül viselt s csak olykor, legjobbjainkban és szabadságküzdelmeink legszebb, legtisztább mozdulataiban felcsillanó Magyarország arculata Kossuthban nőtt teljessé. Tiltakozott afelsőház- szervezet ellen, nem ismerte el, hogy születés, vagy kinevezés útján lehessen bárki törvényhozó, véleménye szerint ez ellenkezett az alkotmányosság elemi fogalmával. Észrevette, hogy politikai életünk oligarchikus alkatát —■ mely ellen annyit küzdött — egyre nyíltabb szemérmetlenséggel lopják vissza a „megújhodott ország” szerkezetébe. Rámutatott arra, hogy 1848-ban a főrendek Beöthy Ödön indítványára kimondották a születésen és a kinevezésen alapuló felsőháznak a képviseleti rendszerrel való összeférhetetlenségét. 1867-ben azonban lényegesebb 48-as törvényekkel sem törődtek, a kiegyezést végrehajtó rétegeket teljesen megszállotta az osztályuralom mámora, és osztályuralmukat a függetlenségi eszme botor feláldozása útján meg is valósíthatták. A kiegyezés korának politikai élete bizonyos mértékben visszasüllyedt az 1848 előtti korszakba, a fejlődés elvének olyan mérvű megtagadásával, mely büntetlen nem maradhatott.

Igen jellemző, hogy elsőnek paraszti választókerület kínálta meg Kossuth Lajost mandátummal. Kossuth azt válaszolta a jász-ladányi választópolgároknak, hogy nem vehet részt abban a végzetes politikában, mely hatalmas érdekeket zúdít a magyarság ellen, s hazánkat „belülről szétbomlással, kívülről szétdarabolással vagy végenyészettel” fenyegeti. 1867. augusztus 5-én írta ezeket a sorokat; azt a komor, balsejtelmekkel telített hangot ütötte meg, melyért a XX. század elején Ady Endrét és társait „hazaárulás” vádjával illették. A kiegyezés hamis derűjében vezető rétegeink döntő többsége csupán a túlhaladott és meghasonlott pártember egyéni keserűségét olvasta Kossuth soraiból. A fejlődésében megdermedt társadalom elutasította a veszedelmekre figyelmeztető intelmeket, az egyre szaporodó töredékasszimilánsok pedig, akik egészséges társadalmi kiválasztódás híján egyre tömegesebben kerültek vezető helyekre, a nyugtalan, féktelen, „turáni átokkal terhelt” magyarság okvetetlenkedéseinek tekintették Kossuth Lajos üzeneteit. Holott nyugodt, higgadt, olykor kissé rezignált hangon írt az öregedő Kossuth, aki már látta, hogy hiába feszíti géniuszának egész erejét a végzet

14