Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Pintér Lajos: Kezemre szállt a helikopter (Bartók emlékezete)

zeneszerzői munkásságom, épp mert e háromféle (magyar, román és szlovák) forrásból fakad, voltaképpen annak az integritás-gondolatnak megtestesüléseként fogható fel, melyet ma Magyarországon annyira hangoztatnak” — írja 1931 elején. S kiemeli: „Az én igazi vezéreszmém, amelynek mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré-válásának eszméje, a testvérré- válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem — amennyire erőmből telik —szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!”

Induljunk el tehát ennek az 1930-ban, 31-ben fakasztott forrásnak a vidékéhez, de tudjuk azt is, hogy utunk nem esztétikai kaland lesz, helyesebben: nem csupán az. A tiszta forrás vezérlő gondolata már megszületése pillanatában elsősorban társadalmi kérdés, szociális kérdés körüli gondolat. Másodsorban történelmi kérdés, a nemzeti lét, a nemzetek közötti lét, vagyis a nemzetköziség kérdése, s harmadsorban esztétikai, módszerbeli kérdés. Ha bármelyikről nem beszélünk: a tükörbe belenézve szembehazudunk magunknak. E hármas gondolat karcsú oszlopai tartják Kodály Zoltán Bartók emlékezete című írásának boltozatát is, mikor ezt mondja: „Eleinte csak az elveszett régi dallamokat kerestük. De látva a falu népét, az ott kallódó sok tehetséget és friss életerőt, feltetszett előttünk egy a népből újjászületett, művelt Magyar- ország képe. Ennek megvalósítására rászántuk életünket.”

Olyan tények könyvét lapozom újra, amelyet már végigolvasott vagy részben olva- satlanul áthajtott s félretolt a történelem. Egyik ilyen kérdés a népművészetet (melynek forrásából hű zenészünk merít) létrehozó osztály kérdése, az úgynevezett „másik dolgozó osztály”, a parasztság kérdése. Bartók programja társadalmi értelemben, szociális értelemben ezt érinti. A parasztság évszázadokon keresztül érvényes fogalmát így definiálja Erdei Ferenc: „a parasztság általában földművelő és falusi, bizonyos értelemben munkás társadalmi csoport, amely sajátságos népi-paraszti kultúrát éltet, s egészében véve mint alsó rend illeszkedik a társadalom szerkezetébe.” Ez a „társadalom alsó rendje” kifejezés a legszigorúbb gazdasági kényszert leplezi, illetőleg fogalmazza meg, azt hogy a parasztság évszázadokon keresztül jogfosztott, leszorított termelőrend, szemben az uralkodó felső rendekkel. Minden, ami érintkezés és törvénykezés a két rend között, az végső soron semmi mást nem szolgál, csak e mesterséges helyzet kikényszerítését. így értelmezve a parasztság nem alsó rend, hanem alávetett. Erdei így fogalmaz 1943-as szárszói beszédében: ők a magyar társadalom népi alvilága. Hosszú történelmi alakulás következménye az, hogy a magyar társadalom nem a maga testében, hanem maga alatt építette ki a parasztság rendjét, nép és nemzet a legutóbbi időkig egymástól ezért oly távoli kontinensek. A nép és a nemzet művészete azért oly távoli egymástól és főképp idegen, mert a nép nem lehetett a minden szabadot magábafoglaló nemzet része, javainak és jogianak részese. Ünneprontó leszek, ha azt mondom, hogy ennek a kényszernek az „eredménye” a népművészet is? A parasztság, amely e hajótörött létben szükségképp minden szükségletét megtermeli, megtermelte művészetét is.

Nem volt rangos művészi program Bartók korában, amely — mondottam — e kényszerű szépség mögött ne látta volna a szegénységet. S a maga eszközeivel e jogfosztott szegénységet ne láttatta volna.

Ez a szociális gondolat újabb történelmünk során kétszer szenvedett fájó vereséget. 1937—38 táján, amikor kiérlelte a népfront gondolatát, a demokratikus erők, progresszív erők egységkeresésének gondolatát, de érvényesíteni nem tudta. A Márciusi Front fellángolásának és hamuhodásának ideje ez; s e szétrobbantott Időben ott van a legalsó renddel szembeni legkülönbözőbb idegenség sok szilánkja. S ott a távlat:

92