Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Bodon Pál írása Bartók Béláról (Közreadja: Ittzés Mihály)

Bartók annyiban már beérkezett, hogy a Zeneakadémia zongora tanszakán Thomán István utódja lett. — Magam akkor még a zeneszerzés IV. osztályát végeztem. Bartók az év tavaszán a Zeneakadémia folyosóján megszólított, hogy volna-e kedvem a zene- folklore-i munkára. Természetesen volt kedvem rá. Belém helyezett bizalmát megköszönve felcsaptam. Bartók a húsvéti szünidő két napját kihasználandó Hódmezővásárhelyre irányított, ahol — kellő preparálás után — első önálló munkámhoz foghattam.

Csíkszeredán kiszálltunk s a város különböző boltjait jártuk. Legjobban egy vaskereskedés maradt meg emlékezetemben, ahol Bartók kérésére a szolgálatkész kereskedő revolverkészletét rakta ki a pultra. A 9 és 7 mm-es kaliberűeket Bartók szemügyre vette. Latolgatta súlyukat, s végül két 7 mm-est választott ki. Egyet a maga, egyet az én számomra.

— Minek ez a népdalgyűjtéshez? — kérdeztem.

— Majd meglátja — felelte. Jó lesz a kutyák elijesztésére — tette hozzá magyarázatul.

Belenyugodtam. A vidéki állapotokkal — magam is kószáltam nyaralásaim idején Gömör megyei rokonaimnál — annyit már tudtam, hogy az ilyen elővigyázatosság sohase árthat.

Mindjárt meg is kérdezte, értek-e a fegyver kezeléséhez? — Hogyne — feleltem. Elmondtam, hogy gyerekkorom indián-történeteinek hatása alatt vágyva-vágytam egy revolver után. Szereztem is egyet, sa millennium évének tavaszán három-négy osztálytársammal kirándultam a sváb-hegyi „reibsand” (dörzshomok) bányák környékére indiánosdit játszani. Ennek aztán meg is lett az a majdnem komolyra fordult eredménye, hogy a játék hevében egyik pajtásom a térdembe lőtt.

— Menjünk, próbáljuk ki a pisztolyokat — indítványozta Bartók. A határban egy szénaboglyát néztünk ki golyófogónak. Céltáblául pedig egy kisebb dobozfedelet tettünk ki. Közelebbről-távolabbról durrogtattunk rá, többé-kevésbé jó eredménnyel.

Megkaptam a fonográfomat és kenyeres tarisznyámat, jegyzőkönyvemet, s vonatra ülve Madéfalván álltunk munkába.

Az volt a megállapodásunk, hogy mindegyikünk külön dolgozik, s csak esténként jövünk össze. Akkor Bartók átnézte jegyzőkönyvemet s kijelölte, melyik dallamot érdemes fonográf-hengerre venni, melyiket csak írásban megőrizni. Amit zárójelbe tett, az elmúlásra ítéltetett. Akkor még az volt az elve, hogy a más vidéken is ismert variánsok csökkentértékűek. Úgyszintén a „gyanús” származásúak is. Csak a tőrűl- metszett székely dallamok iránt mutatott meleg érdeklődést.

Egy alkalommal, amikor pentaton dallamot vizsgálgatott, észrevételt tettem hogy furcsának találom annak mollba hajló végzárlatát. Szerintem meggyőzőbb lett volna a dúr finális. Erre megjegyezte: —Ja, ez a jellegzetes székely végződés. [Ti. a dallam c2—b1—g1, azaz ré-dó-lá, zárlata.] — Úgy kell venni, ahogyan van.

Olykor napokon át nem is találkoztunk. Ilyen eset volt az is, hogy vissza kellett mennie Csíkszeredára. Az ok elég komoly volt: kifogytunk az élelmiszer készletünkből s azt helyben pótolni nem lehetett. Hogy miért nem, mindjárt elmondom.

Csíkszeredáról táviratozott a Brázay cégnek, hogy küldjön különböző konzerveket. Mikor megérkezését remélte, ismét visszament Csíkszeredára. Magunk faluról falura bolyongva az volt a legbiztosabb megoldás, hogy egy ismerőséhez odairányította a küldeményt.

Tudni kell, hogy az Olt-völgyi székely parasztokat az élet nem nagyon kényeztette el. Legelői s földjeinek nagy része a Hargita oldalán van, s a munka nyári idejét úgy tudja leggazdaságosabban hasznosítani, hogy családostul-barmostul kiköltözik a havasokba s csak a munkából kiöregedett, megrokkant „öreg szüléket” hagyják otthon házőrzőnek.

88