Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Bodon Pál írása Bartók Béláról (Közreadja: Ittzés Mihály)

Csak itt-ott találni munkabíró fiatalabbakat, vagy azokat, akiket a hivatásuk helyhez köt. A folklóréra e berendezkedésből nem esik nagyobb kár, hisz’ éppen a régi hagyományok letéteményesei: az öregek, könnyen kézhez kaphatók. Hiba csak abból származik, hogy nincs mivel a gyomrot kellőképp megtölteni. Különösen jobb falatokkal nem, mivel az élelem java részét is magukkal viszik a kiköltözködők, s a szegényebbjei csak annyit s azt hagyják otthon, amennyin az öregek valahogy eltengődnek.

Megesett, hogy egy-egy faluban csak avas szalonnát, némi — szintén avas —füstölthúst és székely-túrót lehetett kapni a hozzájáró nehéz, savanyú kenyérrel. Bartók kényes gyomra különösen az utóbbit nem vette be. Amikor aztán egy-egy háznál édes kenyeret kapott, megvette az egészet s testvériesen megfelezve kenyeres tarisznyánk bizalomkeltően dagadozott a fél-kenyerektől. Már ameddig tartott benne.

Mikor aztán a Brázay-féle konzervek expressz küldeményként megérkeztek, dőzsöltünk a gulyások és társaik tartalmas dobozaiból. De — mint mindennek — a bő napoknak is vége lett. Nem maradt más, csak libamáj pástétom. Jó ez is csemegének, de huzamos reggeli, déli, esti tápláléknak már alig. Megettük mára keserű túrót is savanyú kenyérrel, ha volt. Tojás után érdeklődve, mondja a székely, hogy tyúk csak van a háznál, de a tojását megette a patkány-féreg. Tehát újabb távirat, újabb várakozás.

Persze a munka is folyt közben. Sajnos az avultas fonográfom hamarosan felmondta a szolgálatot, s ezen csak úgy lehetett segíteni, hogy Bartók elhozta magáét, ha felvételre méltó dallamra bukkantam.

A székelység általában szíves és szolgálatkész.Csupán egy helyen — ha jól emlékszem Csíkszentmihályon akadtam meg. A helység tanítója — kit Bartók előre értesített jövetelünkről —összecsődítette az otthoniak egy részét az iskolába. Magammal vittem — az akkor még ép — fonográfomat s érdeklődtem, hogy ismerik-e ezt vagy azt a nótát.

— Ösmérni ösmérem — mondta egyikük —, de az a sógorom nótája. Itt s itt lakik. Ő majd elmondja.

Ahúzódozásból láttam, hogy itt valami baj van. Egy asszony példázódott, hogy jó volna egy kis mézes pálinka. Attól jön mega jókedv. Hozattam pálinkát. Rám is köszöntötték, de a társaság tovább is néma maradt. Kértem, hogy énekeljenek valamit.

— Nem! —veti oda foghegyről a harmadik öreg.

Ha a székely a maga éneklő beszédmódján ezt a félig kérdő, de inkább elutasító „nem’’-et kiejti, az ugyanannyi, mintha a balkánlakó mohamedán azt mondja, hogy: jók! Kár minden további szóért.

Vendéglátó tanítóm ezt jól tudván, rájuk támad, hogy miért: Nem!? Hosszú húzódo- zásra aztán egyikük kivágja:

— Azért nem, mert az úr ispion.

A tanító erre elmondja nekem, hogy az „ispion” náluk vigécet jelent, s azt is, mi összefüggés van köztem és az ispion között.

Néhány év előtt járt náluk egyvigéc. Varrógépet kínált megvételre. Lepálinkáztatta az embereket s azok részeg fővel aláírták a megrendelő lapot. Akkor néztek nagyot a székelyek, amikor aztán a várt varrógépek helyett szentképek jöttek a címükre. Perre ment a dolog, amit persze a megrendelők elvesztettek.

Az analógia esetemben az, hogy fonográffal mentem — tehát masinával —, s pálinka is akadt közben. Ezért volt a visszavonhatatlan bizalmatlanság irányomban. Nem is énekelt közülük egy sem. Kárpótlásul aztán a tanító fiatal felesége „mondott el” néhány érdekes dalt. Köztük az Erdélyi népdalok 9. sz. alatti „Virágos kenderem” szövegkezdetűt.

Mint már mondottam, Bartókkal közös utunk alatt csak elvétve találkoztam. Ha beszélgettünk is, főként a gyűjtés körül forgott a szó.

89