Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Ittzés Mihály: Bartók Béla és Kecskemét
Az új utakat, az új diadalokat hamarosan ezután az 1934-es Hírős Héten a nagy Kodály- kórusok bemutatója jelentette! 1935 tavaszán Budapesten is felhangzottak a nagyszabású vegyeskarok. A szerzőnek és az előadóknak őszinte, nagy sikert hozott a bemutató, de a folytatás sem maradt el: „Még fülünkben zsong a sok elismerő hang, amellyel a magyar sajtó a Kecskeméti Dalárda budapesti hangversenyét fogadta — írta a Kecskeméti Közlöny 1935. április 28-i száma — s máris olyan újabb megtiszteltetés érte a Kecskemét nevében büszke dicsőséggel szerepelt vegyeskórust, ami alkalmas arra, hogy újabb fokkal tolja előre Kecskemétet a magyar zenekultúra ranglistáján. Kodály Zoltán után most Bartók Béla, a magyar népdalkultusz másik zseniális apostola bízta rá művei eredeti bemutatását a Kecskeméti Dalárda vegyeskórusára. Négy, magasrendű zenei feldolgozásban született vegyeskari művét adta át Bartók Vásárhelyi Zoltán karnagynak és kifejezte azt az egyenes kívánságát, hogy műveit először Kecskeméten mutassa be a Dalárda.” A cikk szerint az előadást — rögtön egy budapesti vendégszerepléssel megtoldva — az év (1935) december elejére tervezték, végülis — mint Bartók kecskeméti szerepléseivel kapcsolatban említettük — 1936. május 11-én hangzott el a bemutató előadás . . . Egyelőre a Dalárda, melyben „fergeteges örömet váltott ki a nagy megtiszteltetést és kitüntetést jelentő újabb nagyszabású feladat”, szorgalmasan, de nem minden nehézség nélkül készült a négy tételes ciklus bemutatójára. Néhány héttel az első előadás előtt a tanulást gátló nehézségekről és a lelkesedést szító örömökről tudósított a Közlöny (1936. április 23.) Az történt ugyanis, hogy a Dalárda perbe keveredett volt karnagyával, ezért el kellett árverezni az együttes zongoráját, amelynek hangjai mellett tanulták a szorgalmas dalosok a szokatlanul nehéz, kottaolvasó készségüket meghaladó műveket. Zongora híján Vásárhelyi karnagy „előéneklésére” tanultak a kórusszólamok. A nehéz helyzetben az fokozta mégis — Vásárhelyi hallatlan szívóssága mellett — a dalosok lelkesedését, hogy „Kodály Zoltán ... kedvelt vegyeskarának adományozta új hatalmas kompozíciója, a Molnár Anna eredeti bemutatásának jogát.” Bizonyára a megnövekedett művészi feladat, de még inkább a felkészülés szokatlanul nehéz körülményei is hozzájárultak ahhoz, hogy az eredetileg meghirdetett teljes négytételes ciklusból végülis csak a 2., 3. és 4. hangzott el a kecskeméti és a budapesti, zeneakadémiai hangversenyen. (Egyes emlékezők szerint Bartók maga javasolta, amikor a kórus próbáját meghallgatta, hogy inkább hagyják el az első, talán legnehezebb darabot [Börtönben], semmint kudarcot valljanak vele.) A bemutatóval — országos jelentőségének megfelelően — előzetesen foglalkozott a Magyar Dal című lap. Ebben jelent meg Vásárhelyi Zoltán ismertető cikke 1936 májusában. Az „eredeti bemutatóként” elhangzó négy Bartók- és egy Kodály vegyeskart részletesen ismertető írás így kezdődik: „Bartók új a capella vegyeskarait .hallásból’ még senki sem ismeri, .látásból’ is igen kevesen, pedig ezek a remekművek már 1930-ban elkészültek, sőt 1932-ben nyomtatásban is megjelentek német és angol szöveggel (az Universal Edition-nál). Magyar szövegű partitúrájuk máig kézirat. Hogy lehet az, hogy ezt a négy egybefoglalt népdalkórust, — melynek zenei anyaga öt remekmívű régi magyar népdal, feldolgozása az emberi lét legmélyebb régióiból varázsol elő felbecsülhetetlen kincseket, — nagy énekkaraink mindeddig nem tűzték műsorra, sőt külföldi kórusok sem adták elő őket! Ennek oka minden bizonnyal: a mű páratlan nehézségi foka. Első látásra nem is hisszük, hogy a többnyire nyolcszólamú partitúra kromatikus, enharmónikus szólamainak útvesztőiből kiutat lehet találni. Azt csak a gyakorlati megvalósítás munkája igazolja, hogy a zseni .kezemunkája’ mindig .életrevaló’ és a nehézségek labirintusából itt is biztos .iránytű’ vezet kifelé: a zengő énekelhetőség, vasszerkezetű, pregnáns dallamok, melyeknek .mélynyomata’ kitörölhetetlenül vésődik az énekes emlékezetébe.” Az ismertetésből idézzük még a három valóban bemutatott tételre vonatkozó szakaszok részleteit: „II. ,A bujdosó’... tragikus alak elevenedik meg előttünk: a magyar bujdosó alakja. Ki ez! Talán a magyar zseni, kit a hétköznapi törtetők üldöznek világgá! Szenvedjen a lánglelkű költő a magyarokért — a magyaroktól, csak azért mert ő is magyar! III. Az eladó lány. A két első kórusköltemény nagy élettragédiája után üdén robban ki a nőikar élettől duzzadó kiáltása: ,Adj el anyám, adj el, mer’ itt hagylak’ ...” A gazdag kontrapunkti- kájú részek után „olyan örömujjongással záródik a kórus, mintha már itt is volna a lakodalom! ... IV. Dal. A suite utolsó tétele két népdalból áll. A .Sarjút eszik az ökröm’ kezdetű dallam monumentális finale-jelleget ölt Bartók erőteljesen zengő kórusában. Varázslatos könnyedséggel, váratlan pianisszimóba burkolva libben elő a triódallam lebegő ritmusa: „Az én lovam szajkó’ ...” A helyi és az országos sajtó egyaránt elismeréssel fogadta a nagy művészi tettnek számító ősbemutatót. A Kecskeméti Közlöny, 1936. május 13. számában írta (j. f.): „Kecskemét nemcsak a gazdasági élet, hanem művészet szempontjából is rálépett a ,hírös’-ség útjára: Erre kellett gondolnunk, mikor hétfőn este az Újkollégium dísztermében felsorakozni láttuk a magyar zenei élet kitűnőségeit. Tóth Aladár, Lányi Viktor, Failoni Sergio és még sokan mások tartották érdemesnek, hogy Kecskemétre 83
