Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Ittzés Mihály: Bartók Béla és Kecskemét

lyek szükség, pontosabban hiány esetén elhagyhatók. Ebben az esetben harmóniumot javasolt a hangzás gazdagítására.

A fennmaradt kéziratok alapján az alábbi átiratokról, hangszerelésekről tudunk, amelyeket Bodon Pál 1930 és 38 között Bartók Béla műveiből készített.

1. Régi táncdalok a ,,15 parasztdalából, (1930)

2. Nép- és gyermekdalok öt darab a Gyermekeknek I. füzetéből (évsz. nélk.)

3. Öt magyar népdal a Gyermekeknek-ből

(1937?)

4. Rondó vonós zenekarra (C-dur rondó) —

(1938)

5. Improvizációk— nagyzenekarra, befejezetlen

évsz. nélk.)

*

Közismert dolog, hogy a kecskeméti születésű Vásárhelyi Zoltán 1927-től a zeneiskola tanáraként nemcsak hegedűsként gazdagította a város zenei életét, hanem előbb a zeneiskola női, illetve vegyeskarával, majd a Városi Dalárdával tartott koncertjeivel is. Kórusvezetőként és szervezőként nemcsak Kodály művészetének szolgálatába szegődött, hanem Bartók több művét is közönség elé segítette. Vásárhelyi 1933 november végén vállalta el a Városi Dalárda vezetését. Ezzel nemcsak a karnagyválságot oldotta meg, hanem teljesen új szellemet honosított meg a kórusban vegyeskarrá szervezve azt. Azonban nemcsak vegyeskari műveket énekeltek, hanem továbbra is szerepelt külön számokkal a férfikar és az újonnan létesített nőikar. így volt ez egyik első közös koncertjükön, az 1934. június 9-én megtartott díszhangversenyen, melyet dr. Kiss Endre polgár- mester köszöntésére szerveztek. A férfikar Kodály Bordalát, a nőikar Bartók Falun című ciklusának 2. és 3. tételét énekelte! (Ezen a hangversenyen szerepelt Zathureczky Ede először Bartók I. rapszódiájával Vásárhelyi Zoltánná zongoraközreműködésével !)

Vásárhelyi június 3-án szinte patetikus hangvételű cikkben emelt szót Bartókért. A Kecskeméti Közlönyben megjelent írás jól tükrözi azt a szellemi közhangulatot és nacionalista közfelfogást, amelyben igazán nem volt kis dolog Bartók szlovák népdalokon alapuló művét műsorra tűzni.

„Midőn Bartók Béla nevét kiejtjük —, kezdi Vásárhelyi — a mindmáig nem szűnő legyintések és vállvonogatások kétféle kategóriájával találkozunk: »jaj, azok a disszonanciák tűrhetetlenné teszik Bartók zenéjét!« — mondja a vállvonoga- tók egyik csoportja. Felelnünk igen egyszerű:

Józan ésszel ki vethette volna szemére Arany Jánosnak, hogy nem llosvay Selymes Péter szellemében és stílusában dolgozott? Ki kívánhatja hát a XX. század egyik legtüzesebb fantáziájú úttörő zsenijétől, Bartók Bélától, hogy százszor

elzengedezett, jól megszokott zenék szellemtelen epigonja legyen?

A másik ellenvetés, — állapítja meg a cikkíró — mely a »kézlegyintések táborából« jön, így harsog: »Mit nekünk Bartók, aki eloláhosítja a magyar zenét és rutén, tót, szerb árut kínálgat magyar cégér alatt!«

Mivel ez a »szerény vélemény« (— a legcsekélyebb tárgyismeret híján —) súlyos kerékkötő lehet a vergődő magyarság lelki egységének kiépítésében, a lehető legerélyesebben és legsürgősebben fel kell lépni ellene minden magyarnak, aki a nemzetépítés munkájában részt tud venni!”

(Ezt olvasva még jobban megérthetjük, miért volt szükség arra, hogy a húszas évek végén a román táncok nemzetiségi megjelölést mellőzve pusztán erdélyi táncokként, vagyis a nem szakértő előtt magyarnak sejthető darabokként jelenjenek meg! E mű eredeti címe 1915-ben Magyarországi román népi táncok volt.)

Vásárhelyi Zoltán cikke további részében ismerteti Bartók nem sokkal korábban elhangzott rádióelőadása alapján, hogy az együttélő nemzetiségekre (szlovákokra, románokra) a magyar népzene erősebben hatott, mint az övéké a miénkre. Bartókot azért, mert „ragyogó művészetével feldolgozza a magyaron kívül a nemzetiségek dalait- táncait” a „kultúrfölény igazi megtestesítőjé”- nek nevezi. Kijelenti, hogy Bartók nem hamisítja meg a magyar népzenei hagyományt műveiben, mert ha idegent dolgoz fel, azt a darabok címével meg is mondja. Érvelése — az akkor még hiányos, nem elég köztudott népzenetudományi ismeretek miatt érthetően és menthetőén (csak akkor válik hibássá, amikor az I. rapszódiát, amely — főként erdélyi román (!) dallamokat dolgoz fel)— így értékeli: „Ahogy Liszt — azóta ugyan megszokottá vált, de — a maga idejében forradalmi lángelmét sugárzó művészetében oldotta fel a .magyaros’ témákat, úgy Bartók zsenije is saját korának káprázatos köntösében ragyog, midőn .telivér-magyar’ táncdallamokat dolgoz fel a hegedű—zongora zengő együttesében.” A művet egyébként a műsor I. Magyar rapszódiaként hirdette, márcsak azért is, mert valóban a XIX. századi Lassú és Friss verbunkos tételrendet követi.

Érdemes még a cikk utolsó bekezdését is felelevenítenünk:

„Hogy a közönségnek összehasonlításra nyíljon alkalma, közvetlenül a .Magyar Rapszódia' után két tót népdalt (Bölcsődal, Legénytánc) énekel a dalárda női kara Bartók feldolgozásában a .Falun’ című sorozatból. A partitúrán ez olvasható: .Zólyom-megyei tót dallamok és szövegek’, magyarra fordította Lányi Viktor. Ez tehát nyílt .bevallása’ a hamisítatlan tót anyagnak.” A Városi Dalárda ezzel a hangversenyével, melyen — a Közlöny szavaival — a „finom nőikarok" is elhangzottak Gergely llus szólójával, „az őszinte siker jegyében indult el új utakon, új diadalok felé ...”

82