Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Grezsa Ferenc: Bartók alakja az újabb magyar lírában
és jajszavak hallatszanak, „földre hullt pohár” és „fűrész foga közé szorult reszelő” durva hangzavara, spiránsok és tremulánsok nyers, zenétien zenéje — de épp „e pokolzajt zavaró harci jaj kiált harmóniát.” A szívekben „jajsötét”, a „mélység még szűk bányatorkából” azonban föllátni „az óriás terembe, melynek csillárjai a csillagok.” A költői mondattan és prozódia egyenletes lélegzetvételét inverziók és hiányos mondatok, izgatott kérdések és felkiáltások teszik nyugtalanná, a gyakori szabálytalan hosszúságú és prózába hajló sor, a fél-, kereszt- és kancsal rímek váratlansága. Ám a vers exponált pontjain teret kap a szóhalmozás és bokorrím míves fegyelme, a tízestizenegyes sorokban nyújtózkodó kijelentő mondat nyugalma, a tisztán megcsendülő jambus zenei összhangja. A verskezdő polémia feszültsége fokozatosan adja át helyét a reflexiók megoldó fennköltségének. Az ars poétikát arcképekbe elevenítő metaforák — a poklokra szálló Orpheuszé, a siratót éneklő gyermeké, a torz figurákat festő Picassóé — a „jó orvos” portréjával zárulnak. A harmónia Illyés paradox költői szótárában fölismert diszharmónia; egyaránt különbözik a „léha vigasz” optimisztikus „verklifutamától” és a kétségbeesés távlattalan pesszimizmusától. A táguló kompozíció a vers áramkörébe vonja a klasszikus magyar költészet szellemi energiáit: a megszólításos formulával, a dantei léptékű világképpel Vörösmarty Liszt Ferenchez írott ódáját és Vén cigányát; az „énekes Vazul” reminiszcenciákkal Adyt; a pokoljárás motívumával József Attilát. Sors és megmaradás, börtön és szabadulás történelmi dilemmája élet és halál metafizikájával gazdagodik. Illyés Bartókja több mint művész: a népi-nemzeti küldetés hőse. A mítosztól a lírai paraboláig A Bartók-versek Illyés példáján sarjadó legerősebb hajtása létfilozófiai igénnyel, a gondolkodói dráma erőterében, mítoszt,szimbólumot, allegóriát bőven termőn burjánzik. A Cantata profana, mely talán a legtöbb lehetőséget kínálja a Bartók-művek közül a látomásos újraélésre, költészetünk gyakori témájává válik. Legemlékezetesebben és iskolát teremtőn Juhász Ferenc poémájában, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujában című hosszúversében. Juhász tanulságosan változtat a kolinda szövegén: a tizenkét fiút egyetlen alakba vonja össze, s az apa szerepét fölcseréli az anyáéval. A módosítás értelme, hogy a történet súlypontját a lázadásról a tragikumra helyezhesse át. A fiút egyszerre gyötri „az elszakadás kínja és a visszaváltozás lehetetlensége” (Csoóri Sándor). A természeti és társadalmi ember meghasonlása már jóvátehetetlen és megföllebbezhetetlen végzet. Szabadság és tragikum csupán egymásnak színe és fonákja: a tiszta források időközben eldugultak. A világ egyfelől lombosodás, a nagy vállalkozások vonzása, heroikus lét: Az én lombos szarvam dübörgő világ-fa, csillag a teteje, tejút a mohája. Másfelől gyökértelenedés, az „emlék-emlőről” való leszakadás, a világban való otthonosság hiánya: a dolgok felöklelnek, mint a megbőszült kosok ... naponta lerogyok, száz golyó szügyemben. naponta fölkelek, százszor teljesebben. Ám az idő visszafordíthatatlan, a tragikum nem kivételes, rendhagyó eset, hanem törvény: 58
