Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Grezsa Ferenc: Bartók alakja az újabb magyar lírában

ha én visszamennék, házad fölgyújtanám ... csak meghalni megyek.

Az ember sok a világnak, nem fér el benne megalkuvás, öncsonkítás nélkül.

Hasonló gondolatokat példáz Juhász másik Bartók-verse is, az Örvénylések, de portré-centrikusabban, az eszmei csomópontokat buja kép-asszociációkkal körülháló- zón, a prózavers nagyobb hullámverésével. A központi látomás itt is ember és világ antagonizmusa: „az emberiség szelleme Magyarország-kalodában.” Körötte csupa „penész-ország”, „hullafolt-ország”, „dínom-dánom-ország” — benne Giordano Brúnóét idéző hit és keménység. A „tagadó-szemű férfi” műve következésképp „egyetlen szabadságharc.” „Titokzatos és nélkülözhetetlen életnedveket ad, mint a vérátömlesztés.”

Nagy László Bartókja a mesék és legendák oldottabb világából lép elénk. Hol ideakergető királyfiként, hol győzedelmes Sárkányölő Szent Györgyként. Az ő sorsának is a küzdelem a törvénye, de ennek zordságán, fátumszerűségén sokat enyhít a példa csillogása és a megváltás mitikus igézete. A megoldásnak épp úgy hőse, mint a konfliktusnak. Bensőségesebben lírai és proteuszibb alkat, mint Juhászé.

A tizennyolc soros Bartók a példaemberség kvintesszenciája. A tiszta ráció és a hódító mágia képességeinek ötvözete:

ítélkező, ki nem alszik, nem altat, kimeríthetetlen kényes alkat, idézi a Tündért, a jövőt.

Tiszta szerető, akinek „diadala a fegyelme.” A portré a szubjektív vallomásosság keretéből fejlődik ki, az önarckép érvényét alig leplezőn. A vers műfaját tán dinamikus dalként lehetne meghatározni, vagy a himnusz és a dal közti átmenetként. A jambust anapaestusok gyorsítják iramlóvá, a metaforákban az éteri-játékos könnyedség és a markáns-súlyos valószerűség oldódik harmóniává:

Érte tücsökhangból niagarát sűrít; a napraforgó spiráljain a napkoronáig felküzdi magát.

A kép mégse idilli: a „dérvert Árgilus” a nyugtalanság bajnoka, akinek ünnepnél szebb szerelmében is meg kell őriznie önmagát, a maga esendő emberségét.

A Bartók a ragadozók között külső formájában — prózavers — és témájában (nemet mond a világra) mintha Juhász Örvénylésekére emlékeztetne. A „földbe-ásott-zenéjű- ország” szinonimája itt a „dögvész-ország”, ahol az emberi fenségre „álerkölcs, álművészet” gonosz hatalmai fenekednek. A küzdelemben Bartók „új ritmikájú Sárkány- ölőnek” volna nevezhető, ha e szimbólum nem tételezné föl a programosságot. A „fordított orpheuszi helyzet” azonban Nagy László versében másképp oldódik meg, mint Juhász Ferencében: a ionescói látomás beletorkollik a feltámadás misztériumába. „Őt látom a magasban, fehéren izzó haját, a sztratoszférát legyőző szemeit. Tenyerében óra: méri és ellenőrzi a Mindenség zenéjét” — fejeződik be a versbéli látomás.

Csoóri a mítoszt racionalizálja: lehántja róla a csoda rétegeit, s átjátssza lírai parabolává. A Bartók Béla emlékére írott Cantata profana életképekből stilizált példázat. Közérzet-ballada, a hazátlanság és honvágy pólusai között. Robbanékony dialektika, a lét ellentmondásosságának vállalása. A szarvasvilág kegyetlen szabadság sorsállapota, nyugtalanság és kielégülés egyszerre. A balladaiság szerkezeti elem is: az apa-fiú bartóki és az anya-fiú Juhász Ferenc-i relációjának filmszerű egymásra vetítése, montázsa, a képek antagonisztikus háborúja:

59