Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Grezsa Ferenc: Bartók alakja az újabb magyar lírában
GREZSA FERENC BARTÓK ALAKJA AZ ÚJABB MAGYAR LÍRÁBAN Zene, jelkép, program Bartók munkássága számunkra több mint puszta zenei élmény: a múló időben egész művelődésünk jelképévé nőtt. Az ő nevével írható le ma is legpontosabban út és cél, eszmény és norma. Alakjának e szimbolikus megnövekedését sokminden indokolja. Mindenekelőtt kultúránk egyenlőtlen fejlődése. Ami egy adott művészeti ágban vívmány, más régiókban lehet még program. A nagy alkotások nem automatikusan és egyidejűén épülnek be a nemzeti tudatba, hanem bizonyos torzulásokkal és fájó ütem- különbséggel. A jövőbe vezető szűk ösvényeket pedig az egész magyarság számára járhatóvá kell tágítani. Aztán az eszmék akusztikája se egyforma. Az igazán jelentős mondandók áthallatszanak korszakok és szakok határain, közös szólammá erősödnek. A feladat is lehet akkora, hogy csak az egész közösség vállalhatja föl, generációk sora számára sugallhat munkamegosztást. Bartók mint példa és minta: a harmincas években kisarjadó felismerés; József Attilát az „ősi és modern”, a „népi és egyetemes” szintézisének megteremtésére ösztönzi. Németh Lászlót — a „népek testvériségének” eszméjével — kelet-európai elméletének kidolgozására bátorítja. Nevét zászlajára írja — Kodállyal végzett közös munkájuk: a magyar népzene fölfedezése és tudatosítása okán — a népi írói mozgalom, de hivatkozik rá — erkölcsi szigorát, humanizmusa következetességét kiemelve — az urbánus polgári kultúra is. A programadás folytonossága a felszabadulást követő évtizeddel szakad meg. A dogmatikus kultúrpolitika József Attiláé mellett az ő életművét is megkérdőjelezi, s — Kodállyal szembeállítva — a követhetetlen hagyomány körébe utalja. (Fodor András korai Bartók-verse mintha már e minősítés veszélye ellen is tiltakozna!) A folytonosság csak az ötvenes évek derekán áll helyre: Bartók alakjának és művészetének rehabilitációja szinte egybekapcsolódik szellemi életünk megújításának törekvéseivel. Líránk hatvanas-hetvenes évekbeli Bartók-kultuszát, e kultusz jellegét, természetét, szellemi alkatát nem vagy félreérthetnénk, ha elválasztanánk ihlető mintáitól. Mindenekelőtt Németh László esszéírásának és Illyés költészetének sugalmazó hatásától. A bartóki zene általuk válik újabb irodalmunk orientáló programjává, ars poétikává. Elvi koordináták: Németh László Bartók-modellje A magyar költészet bartóki irányultságának legfőbb elméleti tudatosítója és formálója a tanulmányíró Németh László. Először 1943-as Magyar építészet című esszéjében definiálja „művelődésünk modelljeként” Bartók zenéjét. Gondolatmenetének adaptációja, elmélyítése, finomítása a Megmentett gondolatok 1954-es Bartók-portréja, majd az 1956-ban írott programszerű Magyar Műhely és végül az 1963-ban keletkezett Beszélgetés a zenéről. Németh a Bartók-modell mindhárom vektorát a zenéből eredezteti. A romantika zenei bírálatából, a meghasonlás és disszonancia vállalásából, az össz- hangzattani és ritmikai lehetőségek kitágításából következik az „újszövetségi” típusú, modern, utópiákra fogékony, a jövő felé nyitott művészet eszménye. (Illyés költemé56
