Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Körber Tivadar: A pedagógus Bartók
jának boldogító tisztaságát sokak közkincsévé akarta tenni. A maradi, parlagias, vagy éppen elnémetesedett zenei közízlés közegében erre csak egy lehetőség kínálkozott: a nevelés. Valójában az 1906-ban, Kodállyal közösen kiadott húsz népdalfeldolgozás — annak első tíz darabja — volt Bartók első „pedagógiai” műve. Kettejük közös szándékát így fogalmazta meg az előszóban Kodály: „A másik cél, hogy a nagy közönség megismerje és megkedvelje a népdalt. [. . .] Válogatni kell a javából és valamilyen zenei földolgozással közelebb vinni a közönség ízléséhez.” S a sort folytathatnék hosszan, de kiemelésre leginkább a „Gyermekeknek” négy füzete kínálkozik, amelyekben a fenti céllal egyenesen az ifjúsághoz fordul a zeneszerző. Nem zongoraiskola tehát a „Gyermekeknek”, hanem kicsiknek szánt, a népdal megszerettetését célzó, értékes zongora- muzsika. (Hogy mennyire az, mutatja, hogy újabban gyakran szólal meg hangversenydobogón is, felnőtt művészek előadásában!) És vajon nem szolgáltak-e ugyancsak efféle célokat is azok a — nem gyerekeknek szánt —zongoraművek (a Román kolinda-dalla- moktól a Tizenöt magyar parasztdal-on át egészen az Improvizációk-ig), amelyeket olyan következetesen tartott Bartók saját hangversenyeinek a műsorán? Megnyitni a füleket az eddig ismeretlen értékekre; másokat, sokakat részesíteni a megismerés és rácsodálkozás élményében: ez az alapvető pedagógus-attitűd sugárzik Bartók népdal- feldolgozásaiból, az egyszerű-közvetlenektől a legelvontabbakig egyaránt. Újabban megszólalnak olyan vélemények, miszerint a feldolgozások konzerválják a dalokat, ezzel — a szerző másféle szándéka ellenére — végső soron útjába állnak a népzene valódi, hagyományos életének. Másfelől felvetődik, hogy ezeket a műveket azért halljuk olyan sokszor élettelen, stílustalan előadásban, mert az utódművészek legtöbbje éppen a forrást, a hiteles előadói hagyományt nem ismeri. Mindkét állításban van igazság. Mert kétségtelen, hogy a feldolgozás révén a népdal megszűnik népdal lenni: műzenei alkotás részévé válik, de mint műzenét is csak az alapját képező hagyomány birtokában lehet a maga művészi teljességében életre kelteni. Gondolom, a népzene meghamisításával senkisem vádolhatja Bartókot. Nem is lenne helyes kizárólag a hagyományőrzés szemszögéből vizsgálni, hogyan bánt komponistaként a felhasznált népi dallamokkal. Feldolgozásai ugyanis öntörvényű műalkotások egyrészt, melyeknek saját jellegzetességük és immanens értékük van az életmű egészében. Jelentőségük másrészt abban a hatásban rejlik, melyet a zenéjével valamilyen módon kapcsolatba kerülők sokaságára — gyermekektől a hangversenytermek vájtfülű közönségéig — a legszélesebb körben kifejtettek, illetve kifejtenek mind a mai napig. És ezzel el is értünk gondolatmenetünk végső következtetéséig. Bartók nem a szónak köznapi értelmében volt nagy pedagógus, nevéhez nem fűződnek látványos újítások, elveit nem fogalmazta meg katekizmus-szerűen, „Bartók-módszerről” egyáltalán nem is beszélhetünk. (Kodály világhírűvé vált, átfogó nevelési koncepcióját is tévesen nevezték el ,,módszer”-nek!) A népdalgyűjtő, a tudós, a zongoraművész, a tanár, legfőképpen pedig a zeneszerző Bartók egész életműve és munkálkodása volt végső soron — közvetlenül vagy áttételesen — nevelő hatású. Bartók pedagógiája emberi-művészi nagyságának volt egyik legszebb, legvonzóbb és legmeggyőzőbb megnyilvánulása. 55
