Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Tüskés Tibor: Bartók és a népi írók

szetet, a paraszti díszítőművészetet” — írta a halála előtti évben. A népdal iránti szeretet a népi írókat is rávezette, hogy a népzene egy általánosabb értéktartomány, a nép- költészet, a népművészet, a népnyelv része. Parasztművészek Nemzeti Szalon-beli kiállításakor írta Kodolányi: „Az út, amely egy mesterien faragott pásztorbot, egy kulacs, egy furulya szépségeitől, egy-egy szőttes, egy-egy fazekasmestermű iparművészetétől a festményekig, szobrokig vezet, egységes, töretlen és láncszerűen egybekapcsolódó. Ha a remekművek mellé ki lehetne állítani még a nyelvet is, amelyet népünk beszél, a dalokat, melyeket dalol, a táncokat, melyekkel mulat, az egész magatartást és viselkedést, mely harmonikusan következik lelkivilágából, előttünk állana az ősi magyar, tetőtől talpig művészi, magasrendű egységben, minden ízében kiegyensúlyozva, páratlanul egész Európa népei között.”

A népdal persze nemcsak zenei anyag, nemcsak a népművészet virágzó ága, hanem közösségteremtő erő is, s a népdalgyűjtő és -feldolgozó Bartók nemcsak a modern zenéhez vezette el hallgatóit, hanem az emberi magatartásra is példát adott. Bartók magatartásának megértése nem feltételez zeneértést, énekelni tudást. „Azok közé a diákok közé tartoztam — emlékezik vissza Illyés Gyula —, akiket a vezető tanár már az évnyitó énekpróbán reménytelenül kiállít a karból. Miért lettem mégis, már fiatal fővel az ő munkásságának rajongója? [...] Azok közé a növendék fölvilágosultak közé álltam, akiknek szájszöglete a hazafiság puszta kiejtése közben a gúny görcsét rándította. Ki oldta föl ezt a görcsöt? Hogyan nevelődtem rá, hogy épp ezt a szót igyekezzem ejteni leghibátlanabb értelemmel, legtisztább ajakkal?” Illyés számára, aki büszkén mutogatja Babits Mihálynak a Bartók-gyűjtés szülőföldjéről, Tolnából szármató darabjait, Bartók mindenekelőtt a haza és a nemzet jelentését szabadította meg a rárakódott sallangoktól, és emelte tiszta fénybe. így folytatja a fenti sorokat: „Számomra ilyen értelemben is Mester ő. Kevés volna azt mondanom, hogy ő, a merész újító vezetett be a mai zenébe. Igaz, magyar dallamgyűjteményében a népdalok lelőhelyéül az én legszűkebb pátriám falunevei állanak s így legbátrabb (leghívebb), ,földolgozás’-ai gyermekkorom énekeit mondták vissza. Az élet és a föladat vállalásában volt vezető mesterem nekem is.”

2. BARTÓK ÉS A FALUKUTATÁS

Az elmaradt társadalmi átalakulás a harmincas években a szociális kérdések, mindenekelőtt a falusi-paraszti nyomorúság felé tereli az írók figyelmét. Az irodalomban valóságos műfaji váltás zajlik le: a hagyományos műformák mellett új, önvizsgáló műfaj születik, a szociográfia. (Illyés Gyula: Puszták népe, 1936; Szabó Zoltán: A tardi helyzet, 1936; Veres Péter: Az Alföld parasztásga, 1936; Erdei Ferenc: Futóhomok, 1937; Féja Géza: Viharsarok, 1937; Kovács Imre: A néma forradalom, 1937; Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság. 1938; Darvas József: Egy parasztcsalád története, 1939; és mindezeket időrendben megelőzte Nagy Lajos Kiskunhalom-ja 1934-ben, valamint Kodolányi János Baranyai utazás-a, mely folytatásokban ugyancsak 1934-ben, de könyvalakban 1941-ben látott napvilágot.) „Ma, a mai fiatalság legjobbjai újra falukutatókká váltak — írta Móricz már 1933-ban. — Mindenütt, ahol a magyarság él, az egyetemi ifjúság kisebb-nagyobb csoportokban elszállingózik a falura, s a mai kor tudományos szemüvegén át magát az életet próbálják keresni és felismerni. Ennél szebb célt nem tudok kitűzni fiaink elé.” Bár a szociográfia irodalomtörténeti jelentőségű műfaja irodalmunknak, mégsem mondhatjuk, hogy csak nálunk megtalálható. Illyés maga hívja föl a figyelmet arra az ösztönzésre, amelyet André Gide Kongói utazásá-tól Párizsban kapott. Ugyanígy mutathatunk ráMartin duGard könyve,aVén Európa hatására a Kiskunhalom33