Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Tüskés Tibor: Bartók és a népi írók
ban. Továbbá a magyar írók falujárásával nagyjában egy időben alakul meg Gusti bukaresti professzor szociográfiái módszerekkel dolgozó iskolája. Árnyalást kíván az a megállapítás is, hogy a magyar irodalmi szociográfia tárgya egyedül a falu, a paraszti élet bemutatása. Az írások zöme valóban vádirat a magyar falu nyomorúsága ellen, de a műfajban más témájú munkák is születnek, például Németh László A Medve utcai pol- gári-ja, 1937-ben. A műfaji átalakulás, a népi írói program, az irodalom néphez fordulása Bartókban erősítést, hivatkozási alapot talált. Bizonyára Bartók nélkül is eljutott volna az irodalom arra a fölismerésre, hogy a magyar falu életét a nemzet elé tárja, de Bartók programja erre még nagyobb ösztönzést adott. A népdalgyűjtő utak nemcsak eredeti és értékes zenei anyaggal gazdagították Bartókot, hanem a falu teljes megismeréséhez is segítették. Maga figyelmeztet rá, hogy sikeres népdalgyűjtés nem képzelhető el másképpen, csak a falusi viszonyok minél behatóbb ismeretében. Akik a népzenét keresték, a falu teljes életét találták meg. „És végül kezdték észrevenni — írja Bartók a népdalgyűjtőkről —, mennyire nem egyéni művészet a népzene, mennyire lényegéhez tartozik az, hogy megnyilatkozásának módja kollektív legyen. Ezzel kapcsolatban a gyűjtők figyelme ráterelődött arra a jelenségre, hogy a népzene tulajdonképpen szerves hozzátartozója a falusi élet minden fontosabb mozzanatának: hogy eredetileg nyilván mindenfajta népzene a falu életének csakis valamilyen kollektív megnyilvánulásához volt kötve.” Bartók valósággal gyakorlati tanácsokat ad írásaiban a népdalgyűjtés — tágabb értelemben: a falukutatás — módszeréhez, fölhívja a figyelmet, hogyan kell az öregek bizalmát megnyerni, a borral bánni, a technikai eszközöket használni, az adatközlőről teljes emberi képet nyerni, a kutatás számára egy-egy falut kiválasztni és feldolgozni. Ha a népdalgyűjtő tudományos szempontból megfelelő eredményt akar elérni, nemcsak a népzenéhez, hanem a nyelvészethez, a tánchoz, a lélektanhoz, a település- történethez is értenie kell — mondja Bartók. És mindenekelőtt „szociológusnak kell lennie, hogy a falu kollektív életét meg-megzavaró változásoknak a népzenére gyakorolt hatását ellenőrizni tudja.” A bartóki gondolat fordítva is igaz. Ha a népdalgyűjtőnek a társadalomtudományhoz is értenie kell, akkor annak, aki szociológusként- szociográfusként közeledik a faluhoz, szükségképpen el kell jutnia a népdal, a népköltészet, a népművészet helyzetének a tanulmányozásáig, a paraszti közösség életében betöltött szerepének a fölismeréséig. És a falukutatók munkáiban ez a bartóki hatás valóban tükröződik. Veres Péter a Mit ér az amber, ha magyar-ban külön levelet szentel népdalainknak, a paraszti őstehetségeknek, Kodolányi a Baranyai utazás-ban láttató erővel ír az ormánsági népviselet pusztulásáról, s Illyésnél a pusztai vasárnap leírásában a citeraszó, a harmonika hangja, a tánc, „a leányok s aztán a legények vontatott éneke” is helyet kap. S tegyük hozzá: az lllyés-rajzolta kép pontosan egybevág azzal a megfigyeléssel, amelyet Bartók a népzenegyűjtő tudományos pontosságával fogalmazott meg: a „nagy uradalmak bérestanyáin általában véve nem kaphatunk egészen jó anyagot, mert lakóik különféle tájakról verődnek össze és mert náluk hiányoznak a falusi életnek egybefogó zárt korlátái.” 3. A „KELET-EURÓPAI” GONDOLAT Bartók a népdalgyűjtő tárgyilagosságával fordul a szomszédos népek zenéje felé, és a kutató objektivitásával állapítja meg a rokonságot a kelet-európai népek zenéje között. A bartóki gondolatot a népi írók a maguk nyelvére fordítják le, és európai sorsközösségről, a dunai népek testvériségéről beszélnek, németellenességük és sajátos internacionalizmusuk részévé teszik. 34
