Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Tüskés Tibor: Bartók és a népi írók

A század első évtizedében lezajlott irodalmi és zenei forradalom Ady és Móricz, Bartók és Kodály nevével forrott egybe. Irodalomnak és zenének erre a párhuzamosságára Kodály már egy 1942-es interjúban rámutatott. Miután Ady költői programját ismerteti, ezt mondja: „S ebben a mélyebb népiréteg keresésében van meg analógiája a mi zenénknek.” Ady és Móricz föllépte szükségszerűen járt együtt Bartók és Kodály jöttével. E kapcsolat törvényszerűségét a másik oldalról — az irodalom oldaláról — Illyés villantja föl, aki zene és irodalom párhuzamosságát a két háború közti időre is meghosszabbítja: „Bartókért azért lelkesültek, azért álltak harc-sorba író kortársai, mert idegzetükkel a korból ugyanazt hallották ki, amit Bartók; mert a maga területén mindegyikük egy-egy Bartók volt: vagy kívánt lenni. Akár a következő nemzedék — az én nemzedékem — tagjai.” Irodalom és zene századeleji párhuzamosságáról beszél Németh László is: „Ady és zenészeink, főként Bartók rokonsága, azt hiszem, nyilvánvaló. Adyt s Bartókot is költészet s zene új horizontjai vonzották...” De Németh nemcsak a hasonlóságra, a különbségekre is figyelmeztet, s arra a tartozásra is, amivel a Nyugat első nemzedéke adós maradt, s aminek törlesztése az utánuk föllépőkre várt: „A mi nemzedékünk indulásakor jó alkalom kínálkozott a zenei példa értékesítésére.”

Illyés és Németh László mellett Kodolányi is megőrizte a pályakezdés emlékét, a zenei példa ösztönző erejét. Amikor a harmincas évek végén visszagondol a népi írói mozgalom indulására (vagyis a húszas évek elejére), így látja a „nagy népi megmozdulás” rokonságát irodalomban és zenében: „Amikor mintegy tizenhét-tizennyolc esztendővel ezelőtt néhányan megindítottuk azt az irodalmi irányt, mely csak abban volt új, hogy visszakapcsolódott a múlt század nagy nép-nemzeti klasszikusaihoz, a népi nyelvhez és szellemhez, sűrűn kellett hallanunk a megvető jelzőt; ,bunda- szagú’. [.. .] Keserű makacssággal viseltük el mellőztetésünket, vállaltuk, hogy nem vagyunk egyebek, mint a régen lejátszódott francia forradalom népi korszerűséggel átmázolt képviselői, romantikusok, akik szociális követelések hangoztatásával kívánunk utat nyitni a parlagiságnak, a .paraszti’ alsóbbrendűségnek, elmaradottságnak. Tudtuk, hogy a mi sorsunk is csak az, ami Bartóké és Kodályé. Ez a sors pedig nem olyan megvetendő.”

Bartók programját a húszas években föllépő népi írók számára az előttük járó nemzedék tagjai közül főként Ady, Móricz és Szabó Dezső, saját-soraikból, a „születő nemzedék” tagjai közül mindenekelőtt Erdélyi József közvetítette.

Köztudott, hogy Bartók nagyra becsülte Ady költészetét. 1912-ben Ady-verses- kötetet küld ismerősének, Bu?itia Jánosnak Belényesre, s levélben ezt írja róla: „legfiatalabb, de legjobban tisztelt költőnk Petőfi és Arany óta”. A húszas évek fiataljai Ady folytatóját látták Bartókban, s aki ekkor Ady nevét mondta, annak Ady költészete (például az ilyen sorok: „Dunának, Oltnak egy a hangja ...”) Bartókot is jelentette.

1920 után Móricz testi jelenvalóságában idézte és írásaiban tartotta ébren a századeleji közös indulást. Móricz fiatal korában maga is foglalkozott népdalgyűjtéssel, s nagyjában ugyanakkor, amikor Bartók és Kodály a magyar falvakat járta, hogy összeszedje a dallamokat, ő a Kisfaludy Társaság megbízására szülőföldjén, Szatmár megyében végzett népköltési gyűjtést. Móricz és Bartók személyesen ismerték egymást. Bartók 1917-ben postára adta Móricz egyik regényét (ugyanannak, akinek az Ady- kötetet küldte), és a regényről a kísérő levélben véleményét is megírta: „a Móricz könyvet azért küldöm, mert ez mindeddig a legjobb magyar regény, sőt — nemzeti körülhatárolástól eltekintve — nagyon jó mű.” Bartók becsülte Móriczot, és Móricz okkal tekintette Bartókot és Kodályt szövetségesének. 1933-ban írta a Nyugat-ban: „Nagy öröm volt, hogy velem egy időben sokan indultak el hasonló szemmel a falun.

30