Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 3. szám - Tüskés Tibor: Bartók és a népi írók

Zoltán kifejtett. Bartók maga hangsúlyozza a közös indulást. A magyar parasztzene kutatásában „nagy szerencsémre, kitűnő munkatársra leltem Kodály Zoltánban, aki, hála éleslátásának és ítélőerejének, a zene minden ágában nem egy megbecsülhetetlen intéssel és tanáccsal volt segítségemre”. Ma már persze programjuk és művészetük eltérő jegyeit is jól látjuk, de annak idején a hivatkozók nevüket általában együtt írták le, s a népi mozgalomra tett Bartók-hatásban valamiképpen a Kodály-hatás is benne rejtőzött.

A másik: Bár a „népi írók mozgalma” elnevezés valamiféle egységes reagálást sejtet Bartók művészetére, ez a válasz korántsem volt azonos színezetű, sőt egy-egy író pályáján is változott. A népművészet eredetének és értékének megítélésében például erős nézetkülönbség választotta el egymástól Kodolányi Jánost, aki már a húszas évek végén Bartókra és Kodályra hivatkozik, és Veres Pétert, aki a maga írói indulására gondolva azt mondja: „1934-ben, amikor első könyvemet, Az Alföld parasztságán írtam, még nem tudtam felismerni a Bartók- és Kodály-életmű értelmét és fontosságát.” Csodáljuk-e ezek után, ha Kodolányi azt írja Veres Péterről 1940-ben: „vannak művei, amiket szüntelen ellentmondások között olvasok. [.. .] Szembeszállók azzal a fölfogásával, hogy a népművészet a polgári nevelés szülötte, azzal a makacs idegenkedéssel, amely szembeszáll a népművészet minden megnyilvánulásával s mereven elutasítja magától.” Ugyancsak Kodolányi mutat rá már 1929-ben arra a „legkifogásolhatóbb bizonytalanság”-ra, amelyet a Bartha Miklós Társaság Új Magyar Föld című röpiratában, Szigethy Endre tanulmányában fölfedez: „A kiforratlan kiindulási pontokból való következtetések sem lehetnek helytállók. így pl. Bartók,

Kodály népdalgyűjtéseiről megállapítja, hogy a dallamok motívumai, a skála .matematikailag, grafikonokban’ bizonyítja a magyar zene ősi magyar voltát. Holott éppen ez a két művész mutatta meg, hogy népzenénk milyen szerves összenövéséből keletkezett a környező motívumoknak, s hogy milyen belső rokonságban van a minket környező népek zenei gondolkodásformájával!” — Bartók művészetének megítélésében néha ugyanannak az írónak a munkásságán belül is különbséget, változást figyelhetünk meg. Németh László 1954-ben írt nagy Bartók-tanulmányához például azért fűz tíz év múlva kiegészítő jegyzeteket, hogy jelezze, véleménye, Bartók-képe módosult: „Amikor írtam, Bartók még .formalistának’ számított, inkább csak jellemét, forra- dalmiságát szokták dicsérni. Ez tán megmagyarázza, hogy olyan nézetek, sőt kételyek is helyet kaptak benne, amelyekkel ma már senki sem foglalkozik. [.. .] Ha ma írnék róla, tán nem is a kompozícióról beszélnék, azt annyi kiváló munka teszi fölöslegessé azóta, hanem Bartókról, az értelmiségi emberről.” S hogy a kérdést az idő még tágabb dimenziójában szemlélhessük, idézzük a jegyzet utolsó mondatát: „Bár húszéves koromban láttam volna őt olyasformán, mint most!”

*

Ahhoz, hogy a népi írók viszonyát Bartók nevéhez érzékelhessük, Bartók művészi programjának azokat a vonásait kell kiemelnünk, amelyek a legerőteljesebb visszhangot váltották ki a kor irodalmában, s amelyek a legmélyebben épültek be a népi 1

írói mozgalom programjába.

Bartók a század első éveiben fölismeri, hogy az akkor népszerű, „triviális” magyar műdaloknak semmi közük a valódi népi dalokhoz, és 1905-ben „az addig úgyszólván ismeretlen magyar parasztzene kutatásához”, mindenekelőtt a népdalanyag összegyűjtéséhez fog. „Mintegy huszonöt évvel ezelőtt — emlékezik 1928-ban a Magyar népzene és új magyar zene című tanulmányában — néhány egészen fiatal zenésznek — köztük Kodálynak és magamnak — figyelme a magyar parasztosztály felé fordult.

27