Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 3. szám - Tüskés Tibor: Bartók és a népi írók
TÜSKÉS TIBOR BARTÓK ÉS A NÉPI ÍRÓK Bartók géniusza, korszakfordító zeneszerzői nagysága, tudományos munkásságának jelentősége, emberi kiválósága tisztán áll az utókor előtt. Aki ma — születése után száz és halála után csaknem harminchat évvel — meg akarja ismerni, könyvtárnyi irodalomhoz fordulhat, koncerteken, hanglemezeken hallgathatja műveit. A világ szellemi tudatában a két nagy „B” — Bach és Beethoven — mellé került a neve. Amilyen természetes ma mindez, épp oly nehéz elképzelni és fölidézni azt a környezetet, azokat az emberi és művészi viszonylatokat, amelyekben Bartók élt, s azt a hatást, amelyet a harminc, negyven vagy ötven éves művész a kortársakra tett. Az utókor könnyen felejt. ,,A két nagy géniusz, Bartók Béla és Kodály Zoltán kezdetben ugyanolyan elárvult, magános jelenség volt saját országában, mint a gazdag magyar föld szegény munkása, mint maga a magyar paraszt” — figyelmeztetett Tóth Aladár már a Bartók halála utáni évben. Ezért nemcsak Bartók mai nagyságáról, korszakos újításáról kell beszélnünk, hanem — bármilyen nehéz — szólni kell arról az eleven valóságról, arról a szellemi közegről is, amelyben Bartók élt, s arról a hatásról is, amelyet korának magyar valóságára — így az irodalomra — gyakorolt. Bartókot és korának magyar irodalmát erős szálak fűzték egymáshoz. Egyetemességét mutatja, hogy Kassák és a Ma köre éppúgy küzdőtársának tekintette, mint Babits és a Nyugat, Gyergyai Albertre éppúgy hatott, mint József Attilára vagy a népi írókra. Bartók hatását a magyar irodalomban már számos rendszerező és összefoglaló dolgozat bemutatta (Breuer János, Demény János, Gál István és Szabolcsi Miklós tanulmányaira gondolunk elsősorban), de az a viszony, párhuzamosság és kölcsönösség, amely a népi írókhoz fűzte, s az a kapcsolat, amely Bartók programja és a korabeli népi írói mozgalom között kitapintható, az irodalomtörténetírásban máig feldolgozatlan. Pedig a kérdés vizsgálata megérdemli figyelmünket. Bartók „népiességére”, zenéje és az irodalom közti párhuzamra már 1946-ban fölhívta a figyelmet Balázs Béla, aki a Bartók-zene „legszembeszökőbb jellemvonásának” a népiességet mondja, mely nála mindig demokratikus jellegű: „Bartók zenéje ugyanis népies, de nem nacionalista, vagy soviniszta”, s elhatárolja mind a fasiszta, mint a romantikus „népi” irányzattól. „Mert ha Bartók népi irányzata egyfelől élesen különbözik a fasiszta demagógia ,népi’ irányzatától (abban, hogy minden nép munkájára egyaránt vonatkozik), úgy másfelől élesen különbözik Bartók népiessége a régebbi, a romantikus népi irányzatoktól is.” Bartók népi hangon, az ősi népdal színeivel az egyetemes művészet, a legmagasabb szellemiség műveit alkotja meg — mondja Balázs Béla, s e törekvés párját az irodalomban is megtalálja: „A mai magyar irodalomban is megmozdult már ez a szándék, teszem Illyés Gyula némely költői munkájában. Legtökéletesebb és ezért rendkívül jelentőségű példája .Hősökről énekelek’ [helyesen: Hősökről beszélek, 1933] című rövid életképe, mely úgy hangzik, mintha egy modern, sőt nagyon modern differen- ciáltságú, ősi népi éposz töredéke volna.” Az alábbi dolgozat kísérlet: Bartók és a népi írók kapcsolatának bemutatásához néhány szerény adalékkal kíván hozzájárulni, s azt az indító hatást vizsgálja, amelyet Bartók példája, zenéje és kutató munkássága a népi írókra gyakorolt. Mindenekelőtt két megjegyzést kell tennünk. Az egyik: Bár vizsgálódásunk választott tárgya a népi íróknak Bartók művészetéhez való viszonya, zeneszerzői és irodalmi munkásságának a hatása nehezen választható el attól a hatástól, amelyet — Illyés Gyula kifejezésével — „ikertársa”, Kodály 26
