Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - SZEMLE - Bertha Zoltán: Szőcs István: Selyemsárhajó
igazoló bizottság idézi maga elé Homálynoky Szaniszlót, és „feddhetetlennek találta akkori magatartását”. Hasonlókat tudunk Kálnokyról is. De ez már kortörténeti dokumentum, hogy még „a feddhetetlen múltú régi tisztviselőket sem tartották politikailag eléggé megbízhatónak”. A könyvtárban dolgozó Homálynoky felesleges és reménytelen munkáját sem a sajnálat vagy a tragikum színeivel vonja be, hanem inkább az „átszervezések”, az „éberség”, az „elbocsáj- tás” világának ötvenes évekbeli ironikus torzképét adja. Szellemesség és bíráló irónia szövi át a történetet; Homálynokyt azért bocsájtják el állásából, mert „akinek kezében szétdurran a feketekávés pohár, képes egy egész könyvtárat is felrobbantani.” És egyértelműen a vidéki élet jellegzetes alakjaival és helyzeteivel építi tovább Homálynoki világát: a házkutatás ábrázolásával, elkobzott könyvei sorsával („Egy író eleve gyanús személy!” — gondolta Homálynoky), a későbbi nyomozással stb. A költő sokszor kiemelkedik Homálynoky álarca mögül, az ötvenes évek különböző bizottságait idézi, visszaemlékezik az akkor és ma hatalmi pozícióban ülőkre, akik verseit akkor nem közölték, csupán műfordításait nyolc éven át. Feltétlenül érdekes lenne alaposabban elemezni Kálnoky kötetében a „vidéki- ség” bírálatát, az est szervezésének torzképét, a múzeumi élet groteszk rajzát. („Ha viszont az északi barlangban talált koponya a Sobri Jóskáé, vagy valami ismeretlen vándoré, és a másik koponya a Savanyú Jóskáé, fölvetődik a kérdés, mit hordott a nyakán az utóbbi, életének utolsó harminc esztendejében? Végül is úgy határoztak, hogy megcserélik a két koponya jelzőkartonját, és nem firtatják tovább, hogyan cserélődött fel a két hírhedt haramia működési területe, avagy hogyan cserélődött meg koponyájuk, körzetükkel ellentétesen.”) A fenti idézet is bizonyítja azt, hogy külön tanulmányt érdemelne Kálnoky László stílusa. Mindenféleképpen azt kell kiemelni, hogy műfaji és stilisztikai szempontból is újat hozott. A hagyományos lírai és epikai műnem kereteit kitágította, a merev határokat feloldotta. Az emlékirat „komoly” műfaját az átélt élményeken való túllépés miatt groteszk szemlélettel változtatta meg. A versmondat olykor — mint előbb — a komolykodó, finomkodó elemzés öniróniája is, a túlzott pontosság és elegancia önmaga ellentétébe fordul. A műhelytanulmány—a műfordítás kérdéseiről is — játékos, önironikus színt kap (Egy hiéna utóélete). Szellemes ötletei a „bölcsességeket” kérdőjelezik meg. A „kapanyél” is elsül kapcsán ezt jegyzi meg Kálnoky: „Néha még a kapanyél is csütörtököt mond.” Az utcalánnyal kapcsolatos történetet így fejezi be: „Jó szemű tyúk is mellékoppint. ’’Ady után szabadon idézi Sobri Jóskát, aki Ady előtt mondhatta: „Bakony az én Párizsom!” S ahogy visszafordul a költő a múltba, Homálynoky Szaniszló és a maga emlékeit idézve („Emlékeim még ra- gyogóak, de hátterük sötét falak” — írja az Autókirándulás a harmincas években című versében), tudja, hogy „a fenségeset, a magasztosát ma már ellensúlyozni illik gúnnyal, a retorikát farba rúgni. ..” (Eszmefuttatás a költészet mikéntjéről). De nem felejtette el Kálnoky önvallo- másos versének befejező szakaszát. „Természetesen / mindennek az ellenkezője is / igaz, mert medvecukorhoz hasonló / a költészet: édes is, savanyú is. ” (Magvető, 1 981.) SZEKÉR ENDRE SZÖCS ISTVÁN: SELYEMSÁRHAJÓ A népművészeti tüneménynek mint komplex világtükrözési formának a jelentésrétegei csakis a tudományok együttes alkalmazásával közelíthetők meg. A népi-archaikus kultúra, s általában az ősi, mitikus világkép a valóság befogadásában a szakokra való hasadás nélküli, szintetikus jelleget teljesíti ki. Kutatásának gyümölcsöző elvi-szemléleti alapja ezért az a fajta komplexitás lehet, amely a sokféle társadalomtudományi (etnológiai, történeti, nyelvészeti, lélektani, esztétikai, szemiotikái stb.) módszer mellett a természettudományos (csillagászati, biológiai, fizikai stb.) elemzési eszközöket is felhasználja. Szőcs István látásmódfrissítő, szemlélettágító könyvét, Selyemsárhajó című tudományos esszéjét ez a nyitottság jellemzi. A Júlia szép leány című ballada motívumelemzésével a magyar népi műveltség ősiségét és folytonosságát bizonyítja. A magyar népművészet — mint minden más archaikus kultúra— autochton kialaku- lású és fejlődésé' rendszer, alapjaiban tehát nem kölcsönzött és másodlagos képződmény. A letagadhatatlan hatások, kulturális interakciók lényegileg módosító szerepe az ősiség felé haladva persze egyre növekszik, ami természetes eredője a valahai földrajzi közelségeknek. A komparatív kutatások és hatásvizsgálatok ezért mindegyre az ősiség felé mutatnak. A belső fejlődésé kultúrák szétágazásával azonban egyre csökken a kölcsönhatások lényegváltoztató ereje. Ezt a törvényszerűséget ismeri fel s igazolja Szőcs István akkor, amikor tagadja balladakincsünk újkori vagy középkori, s nyugat-európai, keresztény eredetét. A motívumelemzés ugyanis egyrészt a ballada ókori mítoszrendszerekkel való összefüggését tárja fel, másrészt kiszabadítja a magyar népművészetet az idegen kultúráktól való függőségi helyzetéből. Harmadrészt pedig azt a kulturális folytonosságot, a világot leképező elvi azonosságot és totalitást tanúsítja, amely szerint az ősi gyökerű népi kultúrára csak ráépülnek a későbbi művelődési tartományok. Illetve: az elvi-lelki kultúraalkotó képességek, totális valóságérzékelő és -megörökítő energiák kontinuitásának csak különböző idejű megnyilat88
