Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - MŰVÉSZET - Albertini Béla: A szociofotós örökség
ALBERTINI BÉLA A SZOCIOFOTÓS ÖRÖKSÉG KÁLMÁN KATA Kevés jelenség található a magyar fotokultúra történetében, amely olyan üstökös-szerű ragyogással tűnt fel, s annyira kevéssé ismert pályaívű, mint a szociofotó. Szikraesőjében számos dolog világosan kirajzolódott az utókor számára is: körülmények, gazdasági-társadalmi összefüggések, emberi viszonyok, de ugyanakkor sok más lényeginek nevezhető összetevő a tágabb tér sötétjében maradt, s még ma is csak részlegesen látható. Az indító kép nem irodalmiaskodás. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szociofotó realitásával megfelel a tényeknek, bár szükségképpen csak összefoglalólag jelzi a helyzetkép főbb vonásait. Ugyanakkor: a magyar szociofotó néhány jelenségéről már gyakran esett szó bizonyos fórumokon, meghaladva a szakmai tájékoztatás mértékét. Az emléketezes 1932-es szolnoki kiállítás dolgai például széles körben ismertek. Ezért az alábbiakban olyan tényeket, összefüggéseket próbálunk meg számba venni, amelyek részben a közvélemény számára kevésbé tudottak, részben pedig a szakma számára is újdonságot jelenthetnek. E törekvéshez kevés támpontot lelhetünk. Nem akarva a nehézveretű szakmai tanulmányok útját járni, most nem következik sem előzményirodalom lista, sem precíz lábjegyzet. A meglévő szakirodalmi örökséghez azonban kell némi reflexió. Azért is, hogy érzékeltessük a szociofotó körüli hazai bizonytalanság néhány összetevőjét. Az irodalom-, képzőművészet- és filmkritikus Hevesy Iván (1893—1966) a fotótörténet felől nézve is jelentékeny személyiség volt: hazai fotótörténet és az egyetemes história magyar nyelven még ma is csak tőle olvasható a legátfogóbb megközelítésben. O foglalkozott a szociofotóval is nálunk a legtöbbet, s a legrészletesebben. Egykori munkásságára nehezedik az úttörő helyzet súlya is: az idő múlásával szemléleti vitatnivalóink a nyilvánvaló tisztelet mellett is gyarapodnak. Felfogásbeli, s talán ismerethiánnyal is magyarázható okai vannak annak, hogy egyes szociofotó- sok, teoretikusok, szélesebben a mozgalom némely kérdései kiestek Hevesy látóköréből. Munkásságának alaposabb ismerői nem szubjektív elfogultsággal vádolják — felesége, Kálmán Kata köztudottan a szociofotó egyik klasszikusa volt — hanem a párhuzamosan létező fotótörténeti megközelítéseket hiányolják. Mert így aki vagy ami nincs benne „a Hevesyben” az már csak a szőkébb szakmai ismerésre, elismerésre számíthat — ha egyáltalán számíthat. Ezen a helyzeten a legutóbbi időszak — ma még nagyobbrészt nem közreadott kutatási eredményei — javítanak valamelyest. 72
