Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 12. szám - Megay László: Este a Kandúrnál (elbeszélés)

— Miért laksz évek óta abban a sufniban?

— Miért ne lakhatnék? — emelt a hangján Ráfi. — Te miért hizlaltad eddig a használt szalmazsákon a tetveket?

— Nem szalmazsák. Jó matrac, egy laktanyából vette agyár. Minden más rettenetes, de a matrac rendes ... Nekem muszáj azon aludni, mert máshol ilyet sem kaptam volna. Faluról jött ember nem válogathat. Nem is tudna. Felül egy hajnalon egy pesti vonatra. Egy váltás fehérnemű, valami hazai, egy üveg innivaló. Egy cím, amit Jóska bátyám vagy a sógorom adott. Ott kell jelentkezni délelőtt, és addig inni semmit sem szabad, mert hazaküldenek, Rafikám azzal, hogy még kézbe sem vetted az ásót vagy a lapátot, amit adnak — és máris tökrészeg vagy.

A munkaközvetítőben az ablak mögött ül egy nő. Kopogtatsz neki, kidugja a fejét, rádszól: ne tessék kopogni, majd szólunk. Teszik is nemsokára, elveszik a papírjaidat. — Ért valamihez? — kérdezik, és te rájössz, nem értesz semmihez. Nem arra kíváncsiak ki ásta otthon a kutat, tudsz-e két rossz permetezőből egy harmadikat csinálni. —Jó nekem minden, csak rendes szállás legyen! — Mi az, hogy rendes? — csúfolódik az a nő. — Otthon selyempárnán aludt? — Nem, kezitcsókolom, elmegyek akárhová, csak bogár ne legyen! — Mit képzelnek ezek! — pattog a kis hölgy. Papírt dug az orrod alá, rá van írva a gyár neve, ahová menni kell. Nincs válogatás, hiába is mondana három munkahelyet, úgyse tudod meg, mi a különbség köztük. A szállót megnézni akkor fogod, mikor már megalkudtak veled.

— így van ez Ráfi, nehezebb a trógerolás, mint a festékesvödör ... Én elmondtam, miért lakom a szállóban, te nem, hogy miért bújtál a sufniba!

— Ha azt most elmesélem — nyújtózott Ráfi, hogy közben félig észrevétlenül az órájára nézhessen —, ha azt most elmesélem, reggel lesz, én nem érek sehová, te pedig nem tudsz a gyárba lopózni.

Valahonnan egy nő jött az asztalunkhoz. Leült, mint aki otthon Ráfi oldalán, nem tudni: szép vagy csúnya, fiatal vagy sem. Úgy festett, mint akinek épp most bomlott ki a fényes fekete haja, és fejrázással azt igazgatja szüntelen.

— A barátod?

Ráfi a két utolsó korty sör között bólogatott.

— Elég jóképű, de valami jobb gúnya kellene neki — méregetett, de nem bántott vele, inkább felmelegített. — Ezek a vidéki fiúk minden évben vesznek egy kék öltönyt nyolcszázért és mind elegáns lenne benne két napig, kár, hogy egy évig le se kerül róluk, legfeljebb, ha könyökben, térdben kilukad! ... Mikor jössz el Zsuzsával, Ráfi? Nem teszek nagy kárt benned, de ha sokáig várunk, kopasz leszel, én meg fogattan!

Ráfi a fizetőnek integetett, Zsuzsa rálegyintett, és nekem mondta: — Péntek délután már nem lehet beszélni vele. Megy haza Anyucihoz, és egy centiméterrel megméri, hogy mennyit nőtt a lánya. Hány centi már?

— Kétszáznyolcvan.

— Én persze, anyuci helyében már rég kivágtam volna! Annak még talán tetszik is, milyen furcsa fickó az ura: pénteken feltűnik — hétfő reggel eltűnik.

— Nem bántjuk egymást! — kérlelte Ráfi a lányt.

— Nem. Zsuzsa szereti Ráfit — magyarázta nekem —, egyszer egy félórára bele is esett, de az régen volt. Könnyebben megmozgatod a Gellérthegyet, mint ezt a pasast. Nem érez semmit, csak ha görcs áll a kezébe a pemzlitől, viszont jó. Egyszerűen jó. Ezért szereti Zsuzsa Ráfit, ám a szoknyájából és a bőréből nem ugrik ki miatta.

Ráfi az órájával játszadozott, mint akinek letelt az ideje, de elvetette magát a székben, hogy mégsem sietős, azért nehezen fölkászálódott, félkomolyan végigmért bennünket:

— Nehogy összeadjátok magatokat nekem, ha elmegyek!

40