Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Megay László: Este a Kandúrnál (elbeszélés)
— Ma péntek van. Itt hétfő reggelig meglehetsz, de estétől csak akkor mehetsz ki, ha a félkezű portás van szolgálatban. Csak a kislámpát égetheted. Ha észrevesznek, kettőnket rúgnak ki. A kulcsot mindig le kell adnom, amikor elmegyek. — Akkor miért hagyod itt? — Kettő van. Néha nekem is lehet vendégem .. és hétfőn majd kitalálunk valamit. Már az óráját csatolta. — Van még húsz percem, jöhet a szállásért egy feles a Kandúrban. A kocsmában nem gurítottak elém szőnyeget. A péntek délutáni ivók nagybatyus, kipucolt falusiak, egyiket-másikat alig ismerni meg. Városi formája csak annak maradt, aki nem utazik, és itt a Kandúrban vagy a szálló előtt a pádon bámulja a vasárnapot. Ráfinak megtörölte a pohár alját a csapos, de most nekem is kézbe adta a féldecit. Fizetni nem engedett, a sarokba mutatott: azok már kifizették. — Ki szeret engem ennyire? A sarokban Szekeres meg Orsós Gyuri sunyit. Ha ezek ketten együtt isznak, minden megtörténhet a Világban. Gyurin látom, attól fél, hogy kiöntöm a poharat. Felénk lépett kettőt, kettőt Szekeres, feltartott kezük mint a keresztre készülő Krisztusé. — Ganék Vagyunk! — szégyenkezett az ács. — Mindnyájan — engesztelt Gyuri —, de nem tudok annyit összegürizni, amennyi az asszony torkán le ne folyna otthon. Muszáj vigyázni a helyére Orsós Gyurinak! Ráfi fölemelte a poharát: — Tényleg azok vagytok! Az a kettő nem így képzelte a kibékülést. Szigorú részeg a kőműves, még bajt csinál: — Ő mondhatja nekünk, hogy ganék vagyunk, de neked nincs hozzánk közöd! Mert mi — mutatott hármunkra — összetartozunk, akkor is, ha szétverjük egymás fejét. Igaz? Ráfi úgy tett, mintha ettől kezdve nem érdekelné a dolog. Lassan ivott, körülményesen rágyújtott, mintha mindjárt beszédet kezdene, pedig csak figyelt. — Ma az ő ágyában alszom! Aludhatnék a magaméban, de akkor te kevesebb deszkát lophatnál, Szekeres. — ... Feküdj együtt a művész úrral, és hétfőtől viheted utána a festékes vödreit! Csúnya dolog történt Ráfival. Nem láttam még zöld arcú embert, de az ő arca olyan volt. Köszönésnek erősen a vállamra csapott, és átlépegetve a szombatra haza készülő, földre rakott batyukon, kis faládákon, elment. Fölrúgtam még hármat, amíg utolértem. — Miért nem ütötted le?! Egy kézzel tönkreteszed! Olyen ember az, mint a száraz szalma. Megmutassam? — A verekedéshez nem erő kell — Orsós Gyurinak kés, Szekeresnek csizma, neked három feles. — És neked? — Gyors láb, puhatalpú cipő ... — Meglépsz előlük? — Hogy ottmaradjak, ahhoz keménység kellene. Ököllel, gondolkodás nélkül a másik arcába ütni — az lenne az igazi. Csak nem megy ... És vagy leteríted a Szekereseket, vagy idejében odábbállsz. Az nekik is jobb. Nem akarnak bajt mindenáron. Lásd be, hogy nem vagy különb náluk — azt szeretnék. Most fordult be Ráfi villamosa. Még utoléri talán, ha nagyon nekiered, készítette is a lábát, aztán legyintett: — hadd menjen! Nyitva volt a Kandúr jobbik testvére. Ez amolyan lábpihentető hely, csöndben üldögélő, csak este hangos emberekkel. Langyos sört ittunk, Ráfi hat avas pogácsát is becsomagoltatott, hogy éhen ne haljak a fogság ideje alatt. Régóta szívesen megkérdeztem volna, de csak most jött a nyelvemre hirtelen: 39
