Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Megay László: Este a Kandúrnál (elbeszélés)
Föltápászkodtak az emberek. Hunyorogtak, de csak egy káromkodott a fény miatt. Bugjó is felkönyökölt, vastagbőrű talpát kidugta a pokróc alól, hogy a hideg levegő felébressze: — Mondtam én, hogy nem te voltál. Az ágyamon ülő férfi abbahagyta volna az evést, de tele volt a szája és nem akart lemenni a falat. — Te, mit csinálsz ott? — Ma jöttem, két szabad ágy Volt, ezt választottam . . . Ők mondták, hogy megehe- tem. Most mit csináljak? Megfizetem. Bejött a gondnok, mert közben már eszére tért, úgy csinált, hogy itt neki most intézkedni kell. — Maga menjen a Göbölyös ágyáról, és vigye a lepedőt, párnát, takarót a másikra. — És ő matracon háljon? —feketedett el Gyuri. — Minek kellett lehúzni az ágyneműjét, amikor nem tudták, mi van vele? A másik ágy miért nem volt jó ennek a parasztnak? — Göbölyös visszakapja a régit! — vezényelt a gondnok. — Hetenként nem adok tisztát senkinek. A többit holnap elrendezzük. Az új ember lekászálódott a helyemről. Hosszú, bokánál kötős, buggyos alsónadrág volt rajta, karján mindenféle tetoválás. Feketére sült kezével, fehér bőrével úgy nézett ki, mintha csupaszon is kesztyűt hordana. — Voltam már jobb szálláson is — békétlenkedett. — Ha voltál, menj oda Vissza! — ajánlotta egy Szekeres nevű kőműves. — Itt éjjel mindig két fenékkel durrogtatunk— mondta más. — Ló nézett ki a gyerekszobánk ablakán . . . — ... Megettük előle a füvet, de akkor se nyúltunk a máséhoz! — Villanyt le, és békesség legyen végre! — ordított valaki. Igaza volt, nem is Vitatkoztunk vele, mert hagyni kell aludni a másikat. Ki fél hatkor kel, ki még korábban. Az öregek közül némelyik már négykor beretválkozik. Csak a csapnál jut eszükbe, hogy nem kell az állatokat megetetni. Haragudhattam volna a hosszú alsónadrágosra, akit kishíján kihajítottak, de olyan szerencsétlenül topogott ott meztélláb, hóna alatt a frissen húzott lópokróccal, hogy megsajnáltam. Nem találta az üres ágyat, hogy is lelte volna meg húsz között, amikor ebben az egész istállóban egyszál légyszaros körte ég. Az sem égett soká, a gondnok eloltotta, gyorsan kiment, résnyire hagyta nyitva az ajtót a folyosó elől, hogy helyére találjon, aki — ha már föl kászálódott —, elment a bádogszekrényhez egy darab szalonnáért és a borosüvegért. Az új ember szitkozódott, tapogatózva kereste az ágyát, közben az egyiknek nekiment, beleesett a másikba. Valaki nagyot lökött rajta, még tovább taszították, a többi már röhögve várta, mikor kerül rá a sor lökdösődésben. Ágy, szekrény vasból van nálunk, néha csattant rajta valami. — Sok lesz — mondta Orsós Gyuri a sötétben. — Mi sok ennek? Más ágyába tehénkedik, fölzabálja más ételét, és még kényeske- dik! — Ne az én hasamra ülj, mert megkapod! — Ne hagyjuk, Sándor — tapogatózott Gyuri felém. — Ezek agyonverik! Ketten elkaptuk valahogy szegényt a sötétben, és elmentünk az ajtóig vele. A világosban lerázta a kezünket magáról, mint kutya az esőt. — Eresszenek! Hozzák ki a holmimat! ... Vagy inkább bemegyek. 35
