Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Megay László: Este a Kandúrnál (elbeszélés)
Az asszony kezet adott. Két ember furcsálkodva megállt, mintha várnák: most szúrom le Szalmái Mihályt. Látta őket az öreg is, mert sokáig rázta a kezemet, pedig a gyárban köztünk nem járta a kézfogás. Miért nem mennek ezek a fenébe? — kérdezte hangosan, azok meg tovább indultak. — Koszos vagyok Mihály bátyám, de ötkor bevittek a Kandúrból a rendőrségre, és ép- penhogy elengedtek . .. — Hogyan? — Megütöttem valakit. .. Az asszony most sem tett úgy, mint aki elszalad. — Az uram is jár abba a kocsmába? — Ő egy másikba. Az egy rendesebb hely, a buszmegállónál. Oda munkaruhában be sem engednék az embert. Van annyi különbség köztünk... — Ezt nem kellett volna mondani. — Ott olcsóbban mérik! — Vágta el a beszédet Szalmái, és búcsúzott. Szégyelltem magam nagyon. Ez itt öreg és másféle létére úgy tesz, mintha egyivásúak volnánk, én meg össze-vissza beszélek a felesége előtt! Iszik ez a Szalmái rendesen, de közülünk mindenkinek kell legalább napi két deci — apránként vagy egyvégtében. Anélkül elpusztulnánk. Hajnalban a féldecitől indul a motor, délután másik kettő mossa ki a rozsdaport az ember véréből. Ezt mondta nekem egyszer valaki, de így is van. Egyszer-másszor reggel elalszom, és nem jutok el a Kandúrba. Akkor délelőtt a vékony vasrudakkal se bírok. Ha délután nem térek be, másnap mint egy dézsa, olyan a fejem. így lesz holnap is, mert mire a szállásra érek, minden bezár. Ezen a vidéken nem vagyok ismerős, ismeretlen helyre, ilyen ruhában nem mennék. Furcsa, de én mindenhonnan hazatalálok, anélkül, hogy az utat ismerném. Most is jó irányba indultam, pedig Pesten én csak paraszt vagyok. Úgy vitt a lábam, mint apámat a lovai. Azok, ha az öreg a harmadik faluban aludt el a bakon, akkor is hazavitték a szekeret. Pedig errefelé könnyen eltévedhettem volna. A világos főutaktól itt csak egy sarok, és a legsötétebb vidéken találja magát az ember. Két-három ház, és nincs már villamos vagy buszmegálló, ami eligazít. Nincs akitől megkérdezhetném: merre van a szállás. Nem is tudnák errefelé. A sötét utcákon alig járnak, és akik járnak, mások mint a körúton. Nem állnak meg, ha szólnak hozzájuk, sietve eltűnnek valami sötét kapu alatt, ahová félnék belépni. Benn minden fekete, nyirkos, savanyú a levegő, a ház csak azért nem dől össze, mert faállvánnyal így-úgy megtámasztották. Errefelé laknak még az üzletekben is, nem fér a sok ember egymástól. Csak tudnám, hová lesznek ilyenkor. Az ablakok sötétek, a mellékutcákon alig jár valaki. De a sarkokon mintha lámpát gyújtottak volna. Ott megint villamos jár, kölykök ácsorognak falhoz támaszkodva, nyitva vannak az üzletek, öregasszonyok virágot árulnak, csomagol az újságos. Nagy ez a város, de pár sarok után minden elfogy belőle, ami érdekes. Kintebb már inkább gyárak vannak, a házak csak tarkázzák őket, remizek, hosszú kerítések, rajtuk jelszavak, tíz perc, míg elolvasok rajtuk egy mondatot. Kinek pingálják őket, nem tudom, senki sem lesz tőlük okosabb, csak a festék fogy. Először azt hittem, délutánonként munkások festik a sok feliratot unalomból vagy szórakozásból. Egyszer mondtam a gyárban, hogy egy délután én is festenék, nincs jobb dolgom öt után, de nagyon kiröhögtek. Mondták, jelentkezzek Rafinál. Ő először ordított velem, mert Ráfi a csúfneve egy Raffael nevű festőről. Másodszor elősorolta, hogy minden tekergő az ő kenyerére pályázik, pedig ő két évet tanult a főiskolán, mielőtt kirúgták volna, de any- nyit még tud, hogy a betűt tervezni kell, körzővel és vonalzóval csinálja. Nem egyszerűen odabarmolja, hogy „éljen május elseje, a nemzetközi munkásosztály napja”. — Ünnepe — mondtam neki, ezt szokták írni mindenfelé. — Látod, bunkó! — tanított 32
