Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Megay László: Este a Kandúrnál (elbeszélés)
Aki kinnmaradt, olyan, mint egy jóravaló, kedves cimbora. Jó lenne tőle megkérdezni, hogy megy a dolga, és sajnál-e, amiért ilyen bajba jutottam a bevérezett nadrág meg a húsz forint miatt. A kopasz nem volt rossz ember, mondhatom. — Ha igazat mondtál, és nincs priuszod, megúszod — biztatott a kocsiban —, de a ma éjjeli szállodát és a holnapi reggelit én fizetem! Mikor egy szobában egy másik zsaruval össze-vissza kérdezett, szó sem volt arról, hogy megütöttem volna. Nem volt a jegyzőkönyvben sem, csak az, hogy ittasan és véres ruhában előállítottak. Akkor tudtam meg, hogy a Kandúr csaposa hívta ki őket. Bent sokáig kellett a folyosón üldögélni, míg ezt megtudtam. Itt nem kerül egyhamar sorra az ember, várni kell a kihallgatásra, mint nyírásra a borbélynál. Sokan voltunk, és időnként újabb fuvar érkezett. Álmos utcai lányok, remegő nadrágú kisvagányok, csúnyán néző, medve emberek, akik, ha nincs rács a kapun, talán kézzel felszakítják a súlyos zárakat. Egy laposorrú fickót bilincsbe verve ketten vezettek valahonnan valahová. Hármasban lassan tűntek el a folyosó végében, és akkor arra gondoltam hirtelen: a rendőrök pisztolya töltve van! Furcsa érzés volt. Eddig, ha láttam őket övvel, gumibottal, pisztolytáskával, játéknak se hittem a fekete táskát az oldalukon. A törvényt tisztelni kell! Csak ne lett volna olyan szomorú, és olyan magam-forma a laposorrú, és annyira ázott a sok, csöndben üldögélő utcai lány az alig világító folyosói lámpák alatt. — Ne gyújts rá! — súgta mellém csusszanva az egyik. — Itt nem szabad. És dugj egy pár rigit a zoknidba, mert a többit elveszik! — Honnan tudod? — Engem már ezek keresztnéven szólítanak. De másnap reggel mindig kijövök. Egy most érkezett, fekete fiúnak csak kettőnk között jutott hely. Megnézett alaposan, legjobban persze a nadrágomat. — Aj, testvér, de nagy bajt csináltál! Te megszúrtál valakit! — Megütöttem .. . — Tartottad a kést, a másik bolond gádzsó meg beleszaladt! Ezt mondd, ha nyúznak is. Aj, a rossz véredet, ezt megcsináltad! Jöttél volna velem ma este, akkor csak egy cimbalmos képiről húzod le a bőrt. Az harminc napból kitelik, és még borravalót is adtál a hekusoknak. Elhallgatott a fekete, a lánnyal valamit osztozott, aztán egy papírt tett kettőnk közé. Zsebre tettem, de nagyon furdalta az oldalamat, mi lehet rajta. Egy lakáscím volt, más semmi. A lányt hirtelen elvezették, és sorra került a fekete is. Vitte már a rendőr, amikor hangos szóval felém fordult: — Nem vagy köteles magad ellen vallani! Ez a törvény! Már a rendőr nyelve hegyén volt a „nepofázz”, de ásított, és elröstellte magát, hogy vele ilyen, csavargók előtt megesik. — Máskor aludni kell! — ajánlottam. — Ne pofázz! — mondta végre, de ez már úgy hangzott, mint valami hátbaveregetés. Én következtem. A kopasz úgy tett, mintha vendégségbe hívott volna. Telefonált, papírokat rakosgatott, bejött, kiment, közbe-közbe kérdezett valamit. Az volt a legrosszabb, mikor egyedül hagyott, órája, pénztárcája ott állt az asztalon. Szándékosan hagyta elől, biztos arra számított, hogy elveszem és akkor bezárat. Életemben nem loptam, mégis az járt a fejemben: zsebretehetném. Szépen lecsuknának, mint a többit, aki a folyosón várakozik, örülne a kopasz, hogy mégsem cipeltetett ide hiába. Ő tudja, hogy valami nincs rendjén nálam, de hogy mi, arról gőze sincs. Nem mintha nekem lenne, pedig valami hibádzik, egészen biztosan. Nem a véres nadrág miatt, mert aki valóban kicsinál egy 30
