Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Megay László: Este a Kandúrnál (elbeszélés)
— Lakik-e valahol? — Nem. Itt hálok a gyárudvaron. — Járkál-e csíkos pizsamában, meztéllább, otthon, vasárnap reggel? — Megesik. — Velem nem! A sok pénzt azért adják, mert tróger vagyok, és kell az is. A pénzt ebbe a szakadt zsebbe teszem. Fölül bedugom, alul kiesik. Engem kifelejtettek a szocializmusból, öreg! És ezért nem sok havi ötezer! — Mi a rosseb lesz?! — vigyorgott be Orsós Gyuri az iroda ablakán. Ezzel befejeztük. De nem ezt meséltem volna, hanem a húszasomat. Viszem a Kandúr kasszájához, két pasas előre enged, pedig ez itt nem szokás, de nagyon figyel az egyik ... Nem tetszik a dolog semmiképpen. Egy kopasz, furcsán néző ember ez, olajos ruhában. A kék gúnyának mosoda-szagát érzem, vagy a pasas locsolta magát kölnivel. Nagyon büdös ez ott, ahol mindenkinek csípős, izzadt szaga van, mármint annak, aki reggeltől dolgozott, és nincs kedve ötkor átöltözni. És hogy olyan kopasz. Semmi bajom a bőrfejú'ekkel, de volt egy bökkenő. Ilyen fényes fejű melóst életemben nem láttam egy széntrógeren kívül. Ő azért beretváltatta a fejét, mert régen birkózó volt, akkortól maradt ez a szokása. Tetszett neki, hogy olyan félelmetes, meg az, hogy nem kell mindennap hajat mosni. Még kente is a fejét valamilyen kenőccsel, hadd csillogjon. Na, ennek nem ilyen feje volt! Megkérdeztem tőle csöndesen: — Nem Vagy te smasszer ezzel a nagy krumplival a nyakadon? Rondán nézett egy darabig, aztán megfogta a csuklómat. Olyan erővel szorította, amit ki se néztem volna belőle. — Gyere ki, majd megmondom! Úgy mellbe vágtam, hogy három ilyennek elég lett volna, de ez éppenhogy megbillent egy kicsit. Meg se fordulhattam, a társa hátracsavarta a kezemet, és mint egy kecske- gidát, terelgettek kifele. Megutáltam a Kandúrban ivókat akkor. Egy se kérdezte: —Jé, ezt az embert hová viszitek? Utat úgy nyitottak, fenékkel felém, mintha szem lett volna hátul a nadrágjukon. Hogyan csinálták, nem tudom. Nem ösvény, országút nyílt, amerre vittek, pedig ránk sem nézett senki. Szépen vagyunk, nagyon szépen. Úgy hajtanak el valakit innen, hogy a többi észre sem veszi, pedig ami a pénztár előtt egy moccanás, arra mindenki figyel, mert mindig ott vannak a legnagyobb cirkuszok. Jó, én másnak ritkán fizetek, más se nekem, de ha mellőlem elvisznek valakit, csak odanézek, kíváncsiságból is, és megkérdem: — Mi rosszat tett maguknak ez az ember? Van a vécé mellett a Kandúrban egy nagy tükör, mert az a legrosszabb kocsmában is van. Abban láttam magam egy pillanatig. Fájt a karom, ahogy feszítették, de a képem a kopasz és a társa közt nem azért lett keserves. Nem tudtam addig, hogy hátat fordítva moccanatlanul figyelheti az embert száz másik. Olyan ez, mint a nyilvános akasztás. Láttam a tükörben mást is. Úgy állt az olajos, gyűrött kék kabát a karomat feszítő emberen, mint rajtam még egy ruha sem, pedig a vasárnapra valót mindég csináltatom. Nem haragudtam a rendőrökre. Ez a dolguk, hát tegyék, én ütöttem meg a kopaszt, de féltem, mi lesz kint — és féltem még hetek múlva is. Ennyi kell, hogy az ember zárkában töltse az éjszakát? Hogy csöndes utcán szirénázó kocsival vigyék oda, ahol ő már nem az, aki a kapun belépett. Másik, régi saját maga kinnmaradt a rácsos ház előtt, de talán inkább a kocsmapultnál, vagy záróra után a szálláson a bal felső ágyon alszik, ahová alig hallatszik föl a többiek krákogása. 29
