Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Jene József: Tüzet szít anyám szögvassal kezében; Félelem; Rögződjön homokba, kőbe (versek)
JENE JÓZSEF TÜZET SZÍT ANYÁM SZÖGVASSAL KEZÉBEN Egy levél céltalanul. Álmaim némasága pótolhatatlanul, amikor szívem eggyel többet dobbant az elfogadhatónál, szájamból egy szó kihullott. Hazudhatnék napot, amikor nem halt meg senki, hogy a kőlapok között legyőzhetetlen fű dárdásodik. Szerelmem, édes hívesem, Jób kínjával testemben légy türelmes. Undorító bundaszag árad köröttem. Terelőkutyám irtózva elkódorgott. Nincs ki összeterelje gondolataimat a rím akoljába. Máglyát raktam illatos fából és legszebb kosomat daraboltam fel áldozatul. A füst lefelé csapódott, könnyeimet csípte ki ártatlan szememből. A sült húshoz kenyeret kínáltam eledelül, — „mondják, húshoz ki harap füstöt?" — Egy anyabárány feljajdult az áldozati éjszakán. Sápad már az ősz lombjaimon. Elhibáztatok. Elsirattatok. Elettüzembe hullnak csöppnyi ünnepeim. Szigorú anyám jön velem szemben, valamit tart kezében. Apám lépdel mellette. Megállnak előttem, egymásra néznek. Szemükkel is értik egymást. Tüzet szít anyám szögvassal kezében, irgalmatlan áldozatra kész. FÉLELEM Gyermekkoromban az igazságnak kutya alakja volt. Sokat játszottunk együtt, mint jó barátok. Elszelelt négy keréken életem fele — negyvenévesen — ritkul találkozásunk. De, ha néha összefutunk, mindig kutya alakja van. Gyönyörű eb. Megcsodálom. S majd elfeledem, hogy úgy egy éve már, vagy talán több ideje, amikor egy friss reggelen találkoztunk rámvicsorgott. Aztán újra, tegnap találkoztam vele. Füttyszóra csücsörült ajkam, a megszokottra. De nézésére meghalt bennem, a gyerekkori hívogató jel. A mi jelünk. Közelébe sem mertem menni, féltem megharap. 22
