Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Balázs József: A csapos (elbeszélés)
„Jellemző, hogy a felsőbbség a nyolcadik emeletre adja a csaposoknak a lakást.” Megtudta azt is, hogy hova temetik majd, meg hogy mikor. „Még ilyet, még ilyet” — méltatlankodott Hamala és I. Arthur helyett is, közben a lábával tologatta odébb a nagy papírdobozt. A többiek elé csúsztattak egy korsó sört, „háát”, mondta sajnálkozva és jót húzott belőle. Hamala és I. Arthur a papírdobozt leste, Neumann úr feltette a negyedik székre, ráérősen kibontotta a madzagot, összetekerte, és a kabátzsebébe csúsztatta. — Még szükség lehet rá — mondta. Aztán kinyitotta a papírdobozt. Ruhaféléket láttak benne. Neumann úr megjegyezte: — Volt, aki az ingeket gyűjtötte, mint az a nagy énekes, Gigli Recanatiban, a mi barátunknak meg a nadrág volt a gyengéje ... — Érthetetlen — bámulta a sok nadrágot I. Arthur. — A mi csaposunk, amikor csak tehette, nadrágokat vásárolt. Aztán megírta egy kockás irkalapon, hogy a nadrágokat mi örököltük... Ezért hoztam el ide. Ennyi az egész: mindenkinek jut pár darab ... Egyenként, erőltetett lassúsággal, szótlanul kipakolták a nadrágokat a dobozból, nézegették, forgatták, tapogatták. Mindenki megkapta a magáét, csak a végén volt egy kis vita két mustársárga nadrágon Hamala és I. Arthur magyar király között. Neumann úrazonban leállította a vitát és beküldte őket a vécébe, hogy próbálják fel, s akin jobban áll, azé legyen ... A javaslatot elfogadták és próba után — végérvényesen elosztva az örökséget — eltehette mindenki a maga nadrágját. Az ölükben tartották a volt csapos váratlan ajándékát, s mivel nem fért a lábuk az asztal alatt, bele-belerúgtak az üres papírdobozba. Hamala, a festő egyszercsak felállt az asztaltól, és mint Zámbori kiállításán a volt csapos, eltűnt ő is anélkül, hogy Neumann úr vagy I. Arthur magyar király észrevette volna. Hamala nem emlékezett, hogy a volt csapost valaha látta volna nevetni. Talán majd most a túlvilágon, a villogó fém pultokban meglátja és felismeri magát, az arcát, és végre nevetni fog egy nagyot, fekete kalapjával a fején. Azt a kalapot még a sikeres Zámbori is megbámulta, talán megsejtette, hogy nem illenek össze — a kalap és a csapos, a kalap és az az ember, akihez többször is kellett szólni, hogy egyszer válaszoljon. A felüljáróhoz sétált, a buszpályaudvar felől egyre erősödő zaj ért el hozzá. Arra gondolt, hogy most futnak be az utolsó járatok. 20
