Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Balázs József: A csapos (elbeszélés)
hajtogatta az apja, ezt ismételgette abban a régi zöldre mázolt ajtóban állva, valamerre a város szélén. Aztán eltűnt az apja. Mintha befalazták volna, mindig is csak képzelte, hogy együtt éltek, hogy olyan színű a bőre, mint az övé, hasonlít egymásra a kezük, a szemük, a mozdulatok, amelyek csak rá jellemzőek, ami őt magát jelentette, kizárólag csak őt. De lehet, hogy nemcsak a mozdulatok éltek benne tovább, hanem a csaposság iránti vágya is. A csaposság, amire feltette az életét, s amihez semmi tehetsége nem volt... Ezt mondták neki az irodában. Nem köntörfalaztak, a szemébe mondták az igazságot... így tehát ő is hibás lehet, hogy olyasmit hitt magáról, aminek semmi alapja nem volt. Pedig a pult mögött, saját csendes kis világában, gyakori elmélkedéseiben annyiszor meglepte valami addig ismeretlen, tünékeny könnyű jó érzés, már-már szégyellnivaló mámor, hogy nem is kívánt többet: továbbra is csak ezt, így, örökkön örökké kiszolgálni az embereket. így elkerülte az a sokféle félelem, ami a kályha mellé kényszerítette ... A vaskályha körüli csatározásait már ő maga is megmosolyogta. Dehát most megint mosolyognia kellene a nyavalyás hab miatt! Hogy a kevés hab miatt éppen abból az étteremből tanácsolták el, amelyhez annyira ragaszkodott. A többiek, a felszolgálók fellázadtak ellene. Valóságos lázadás volt, tudja ő. A hab, a hab, hallotta mindenünnen, az utóbbi napokban egyre hangosabban, de úgy tett, mintha nem hallotta volna. Mindenkit egyformán kiszolgált, a pohárszedő alig győzte visszahordani a vízcsap alá az üres korsókat... A festő kesernyés, állott szagot érzett, mintha a volt csapos gőzölgött volna. A sör szaga lehet, beleette magát a ruhájába, gondolta, és felsegítette a vizes hóról a csapost, aki mintha megszédült volna egy kicsit, amikor a kalapjáért nyúlt. Hamala elkapta a karját, nehogy még egyszer elvágódjon. Kis ácsorgás után a csapos a nehéz, vízfoltos hóból lassan hatalmas kerek golyót gyúrt és elhajította a felüljáró felé. Nem találta el, túlrepült rajta, a gyalogjárón puffant. Szótlanul nézték a szánalmasan szétmálló fehér kupacot. A hóié a talpuk alól kifolyt az útra, a házak falán a bádogcsövek visszhangos zakatolással ontották a vizet, és a csapos hátat fordított a felüljárónak, miközben elázott fekete kalapját kimért mozdulatokkal elhelyezte a fején. • I. Arthur nem tartott velük. Amikor nem figyeltek rá, eltűnt a felüljáró alatt. Később már sajnálták, hogy így meglógott, hogy nem tölthették együtt az éjszakát. Másnap reggel a festő Neumann urat és a volt csapost elvitte egy kiállításra. Véletlenül meglátott az utcán egy plakátot, ami azt kürtölte világgá, hogy Zámbori nevű ismerőse kiállította a képeit. Már kora reggel ott ácsorogtak a kiállító csarnok előtt. A festő azzal biztatta társát, hogy nemsokára kinyitnak, melegben lesznek és ha szerencséje lesz, találkozhat az ismerősével is. A nyitást követően végignézték a képeket, majd a hosszú, túlságosan megvilágított termek végében letelepedtek a kényelmes fotelokba. Hamala számított rá, hogy Zámbori egyszercsak megjelenik. A melegben elálmosodtak mind a hárman, bóbiskoltak. Senki sem törődött velük. Csak a bejáratnál gépelt valaki egy íróasztalnál, de aztán ez is abbamaradt és Neumann úr hangos szuszogása töltötte meg a képekkel telezsúfolt termet. Telt az idő, a festő már arra gondolt, hogy fölösleges tovább várniuk, amikor világos zakóban és fehér pulóverben feléjük közeledett egy férfi. Messziről megismerte Hamalát, sietett hozzá, hogy üdvözölje. Zámbori kedves volt, szerényen megköszönte Hamaláék látogatását. Beszélgetést kezdeményezett, könnyedén, erőltetettség nélkül forgatta a szavakat, közben a tekintete meg-megállt a csapos fekete kalapján és Neumann úr nyakkendőjén. — Hogy van a barátod? — kérdezte Hamalát. 17
