Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Balázs József: A csapos (elbeszélés)
ajtaját, dúdolgatva pucolta a körmét, majd zsebre vágta a kezét, a sarkán himbálódzott. Olyan volt, mint bármelyik csapos, ha az éttermek délelőttjein megüli a csend a fehér abroszos asztalokat. • A felüljáró mellett toporogtak. Neumann úr és I. Arthur méltatlankodott: korán bezárt az étterem. Egyikük sem tudott napirendre térni a csapos elbocsátásán. Most ugyanúgy nem találták a magyarázatot, mint akkor, amikor oly hosszú időn át nem akarták csaposnak felvenni a barátjukat. A csapos mellett, kigombolt télikabátban bámészkodott a festő. Csattogva zuhogott a háztetőkről a hóié, hömpölygött a lezúduló víz a széles betonjárdán. Közben a volt csaposnak eszébe jutott valami, mert gyorsan a zsebeiben kezdett kutatni. Lehet, hogy csak egy papírdarabot, egy kavicsot keresett, lehet, hogy csak a megindultságát, tehetetlen kiszolgáltatottságát palástolta a nagy keresgéléssel, a festő nem tudhatta, már csak azt látta, hogy azzal a valamivel, amit a zsebében talált, a felüljáró irányába fordult és — mintha mindenért a komoran, titokzatosan emelkedő betonépítményt tenné felelőssé — megcélozta. A lába alatt még nem olvadt el a hó, ahogy felemelte a kezét és lendületet vett, megcsúszott, mindkét lába alól kirepült a föld. A festőnek még sikerült elkapnia a derekát, de a tehetetlenül kapálódzó ember zuhanását már nem tudta megakadályozni, mind a ketten a puha, vizes hóba huppantak. Az elbocsátott csapos fejéről lerepült a kalap, de egy bizonytalan mozdulat után meggondolta magát, nem nyúlt érte. Mintha nem is az övé lenne, egy idegené; nem volt kedve a kalapját többé a fejére tenni. Ott maradt a piszkos, latyakos havon elterülve. A festő térden állva, hosszan bámulta a volt csapos becsukódó szemét, színtelen arcát, a feje belenyomódott a kásás hóba, nyelt egyet, de csak nem akart mozdulni. A festő arra számított, hogy elneveti magát, mert a szeme alatt megrándult a bőre, de végül egyáltalán nem nevetésnek, hanem merőben másfajta jeladásnak bizonyult ez a kis rebbenés. Egyszerűen csak azt mutatta, hogy él, muszáj levegőt vennie, ebben a különös testhelyzetben muszáj egyet nyelnie is, de most bárki bármit csinálhatna vele, nem ellenkezik, megadja magát. A volt csapos lehunyt szemhéja alatt is látta azokat a széles sugárutakat, amelyek a felüljáróról tovább vezetnek a városba, de ahová most semmi kedve sincs elindulni. Ám a többiek várakozó közelségéből sejtette, hogy hamarosan felkerekednek valamelyik úton, és reggelig együtt lesznek. Egyetlen szót sem szólnak arról, hogy őt elküldték az étteremből és nem lehet többé csapos. Igaza volt az apjának, amikor megvett neki egy egészen kicsike tangóharmonikát.. . Olyan régen volt már az, még gyermekkorában, bár az is igaz, az apja éppen eleget ismételgette, hogy jól megjegyezze: „zenész legyél fiam, zenész!” Ma többször is az eszébe jutott... De hol van már az apja, akire úgy hasonlít, olyan színű a bőre, mint az övé. Hol van már az apja? Egyik napról a másikra eltűnt, mintha befalazták volna előle, mintha csak álom lett volna minden. Nem maradt más utána, csak pár tétova, elmosódó mozdulat, meg annak az arasznyi tangóharmonikának az emléke, amit ő vett neki. Egyre messzebb és messzebb kerül tőle minden, ami volt. Mindezt rendjén valónak találja. Mit is kezdhetett volna egy ilyen vásári zeneszerszámmal, amit az apja jobb híján megvett neki . . . Inkább arra gondol most — hiszen oly sokszor megmelegedett tőle a szíve annak idején is, amikor először kitalálta —, hogy erről a felüljáróról indul majd el Porto Recanatiba, mert élt ott valamikor egy énekes, abban az időben, amikor ő még gyerek volt. Ez az énekes ott élt a tengernél, s állítólag — persze erre már nem merne megesküdni — gyűjtötte a nadrágokat. Erről az énekesről beszélhetett neki az apja is, mert a tangóharmonikán oly jól el lehetett volna játszani azokat a dalokat, a Porto Recanátiban élt énekes dalait... Ezt 16
