Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Balázs József: A csapos (elbeszélés)
képes senki más oly sokáig az ablakot bámulni . . . Kétszer is szólni kellett hozzá, hogy egyszer válaszoljon. Hibát hibára halmozott tehát és ezért a többiek úgy döntöttek, hogy bűnhődnie kell . . . Mivel jól ismerte az embereket, szándékaikat, ezért telepedett a vaskályha mellé. Ha valaki kötözködni kezdett vele, a tüzes kályha volt az ő védőbástyája. Ha valaki ráemelte a kezét, neki lökte az izzó kályhacsőnek. Mindig úgy helyezkedett, hogy a támadó a kályhához szorítsa. Nem volt erős ember a csapos, de a kályha körüli civakodásban, gyorsan kipattanó verekedésekben, huzakodásban kiváltképpen tapasztalt és felkészült volt. Az a pár négyzetméter, ami a kályha körül, a kályhacső alatt görnyedve, minden araszért megharcolva, az összehamuzott padlón védekezésre kínálkozott, számára a végtelen teret jelentette. A sokszor kilátástalannak induló küzdelem rávezette, hogy nem szabad a kályha mellől elmozdulnia, legfeljebb két kis lépésnyire, éppen annyira, hogy a megtévesztő totyogással, mozdulatokkal ő szabja meg a támadás ritmusát, hogy aztán egy váratlan billentéssel máris izzó vasnak szoríthassa a másik karját, vagy a kézfejét. I. Arthur elismerte, hogy ez a kályhás trükk egyike volt a legjobbaknak, amit valaha látott. Olyan kis területen, ahol a csapos gladiátorként küzdött, senki más a világon nem győzedelmeskedhetett volna. I. Arthur emlékezett a csapos szemére, ahogy a dulakodó részegeket igyekezett magától távol tartani: a riadalomtól, a félelemtől kidagadt, időnként a gyűlölet sötét hullámai borították el . .. Később, amikor elmúlt a tél és nem gyújtottak be a kályhába, azok, akiknek a csapos felhólyagoztatta a bőrüket a forró kályhacsővel, újra támadtak. Ilyenkor a női vécében bújt el a csapos, ám ez a bujkálás már nem tetszett neki annyira, mint a kályha körüli verekedés, ahol az egész világ ellen harcolt. Kalapban és leplezetlen undorral küzdött az ok nélkül támadókkal. I. Arthur, Neumann úr és a festő minden alkalommal figyelemmel kísérte helytállását. Arra is emlékeztek még, hogyan lett a kalapos emberből csapos. Mielőtt (még azokon a régi, ám egyforma teleken) elfoglalta volna a helyét a kályhánál, bement az étterem irodájába és csaposnak ajánlkozott. Mindenáron csapos akart lenni. Ám hiába jelentkezett, akkoriban nem volt csaposhiány. Még csak nem is biztatták. De ő mindenáron csapos akart lenni, minden nap újra és újra jelentkezett. Egyszer aztán eljött az ő órája is: valaki kilépett az iroda ajtaján és a kályhás embert kereste, mert a nevét nem tudta. Pár perc múlva munkába állt. Mondogatta is akkor 1. Arthur, hogy „jól megmondta az Úr annak idején, bízni kell és akkor eljön a mennyeknek országa.” A hallgatag férfi hát csapos lett: szimmetrikus rendbe rakosgatta maga előtt a korsókat, igazgatta, forgatta őket, de pár hónap múltán kiderült, hogy a sör nagyon fogy, a kasszába pedig kevés pénz fut be ... Az étterem ráfizetett a munkájára. Felmondtak neki, mert kevés habbal mérte a sört. Ez volt a legfőbb indok: kevés habbal mérte a sört. Ezt vágta a fejéhez mindenki: kevés habbal mérte a sört. A hosszú téli hónapok alatt kevés habbal mérte a sört. Épp egy hete mondtak fel a csaposnak. A beton felüljáróra szakadt a hó, egyébként olyan volt a kilátás az étteremből, mint máskor ... Délelőtt volt, a háztetőkről csurgóit a hóié . . . A pult mögött már új csapos dolgozott. A hagymás fasírtot szortírozgatta a hűtő- szekrényben. Valószínűleg sohasem hallott az elődjéről . .. Bezárta a hűtőszekrény 15
