Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Balázs József: A csapos (elbeszélés)
életnek ezt a sajátosságát oly kevesen ismerik, pedig egyszerűbb, mint a kétszer kettő. Másféle titkokhoz kell kapcsolódni és másféle rejtélyeket kell megismerni. Ezért vár makacsul arra, hogy a tenyere alatt megjelenik majd az az erő, amely őt, éppen őt, I. Arthurt keresi. Igaz, egyik barátja, aki kioktatta, hogyan tehetne jelentést távoli nagy hatalmasságoknak, azt mondta, hogy ezek a távoli hatalmasságok sohasem keresik meg őt, kisebb gondjuk is sokkal nagyobb annál, hogy vele érdemben foglalkozzanak. Ám ő jelentkezhet, felajánlhatja szolgálatait. Igaz, a barátja már rég elment, már régen Argentínában űzi a spiritizmust, amely néha igazi boldogsággal is megajándékozza az asztalnál — a várakozás meleg boldogságával, hiszen bízott abban, hogy egyszer jelentkezik az a nagyon várt titokzatos felsőbbség, majd elbeszélget vele, s ettől oly nagy tudás birtokába jut, mint senki más errefelé. De senki sem jelentkezett és semmilyen útbaigazítást nem kapott. Neumann urat várják a festővel... Érthetetlen, hogy miért nem jelentkezik. Neumann úr tudhatná, hogy mennyire várnak rá. Már ötször megjárhatta volna az utat a csapos lakásáig és vissza. Nem tartogatta tovább a kezét az asztal fölött, rágyújtott egy cigarettára. Nem kísérletezett tovább, hogy a varázslat bekövetkezzék: a papírdoboz halk percenése, az öngyújtója kattanása, a tétova, de mégis flegma aprócska láng vibrálása mind arról győzte meg, hogy ennél az asztalnál nem tud előidézni semmilyen földöntúli varázslatot. • Hamala elég jól ismerte a csapost. Mielőtt az étteremben dolgozott volna, különféle alkalmi munkákat vállaltak együtt. Néha felzárkózott mögéjük I. Arthur és Neumann úr is, aztán a munka végeztével az étteremben, annál az asztalnál, ahol most Arthurral ücsörögtek, kipihenték fáradtságukat. Az éttermet a csapos fedezte fel, ragaszkodott hozzá, hogy ide járjanak. Hogy mi lehetett ennek a ragaszkodásnak az oka, sem I. Arthur, sem a festő nem tudhatta, mert törzshelyükről semmi különlegeset nem lehetett elmondani: az ablakból sem hegyekre, sem a tengerre nem lehet látni, egyetlen pálmafa se nőtt az úton (ezt Neumann úr is hiányolta, ám azért elismerte, hogy ennek okát Magyarország éghajlati viszonyaiban kell keresni). Igaz, nem messze tőlük magasodott a betonfelüljáró, ahol szinte az égig emelkedtek az utcai lámpák, az autók reflektorai mégis vigyorogtak, és a csaposnak, ha megállt a felüljáró előtt, hogy jót szippantson az esti levegőből, mielőtt elmenne a buszpályaudvarig, hogy onnan aztán átszállás nélkül hazazötyögjön valamelyik busszal, káprázott a szeme a felüljáró fénylő sivárságától, úgy látta, hogy az út a magas házakon, a sárga épülettömbökön keresztül vezet, oly közel estek a felüljáró alumíniumszínű korlátjához a házak ablakai. Mielőtt a csapos elfoglalta volna a helyét a pult mögött, tehát amikor még ugyanolyan szabad ember volt, mint I. Arthur és Hamala, valamint Neumann úr, még egy nagy vaskályha állt a falnál. A csapos sokáig nem ült le I. Arthurék asztalához, hanem a kályha mellett álldogált. Először arra gondoltak, hogy fázik, hogy szereti a pattogó tűz hangját, de aztán rájöttek, hogy—okkal vagy ok nélkül —egyszerűen csak fél. Hetek, hónapok teltek el és senki sem támadta meg, ő mégis avaskályha mellé húzódott. Aztán —valamelyik régi télen — többen is belekötöttek. Mégiscsak jól számított, gondolta akkor I. Arthur, hogy a kályha melletti egy négyzetmétert választotta. A kötekedők éreztették vele, hogy nem ebbe az étterembe való, hiszen mindig jól vasalt nadrágban jelent meg, s ha mégis leült valamelyik asztalhoz, babrálgatta, igazgatta a nadrágja élét, többször is felállt, hogy sikkes csuklómozdulattal egyszerre oldalra és feljebb is rántsa a nadrágszárát, csak azt figyelte, a térde nehogy megtörje a vasalást. A vasalt nadrág nem váltott volna ki ekkora felháborodást, ha nem párosult volna a hallgatagságával. Mert nem volt 14
