Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Balázs József: A csapos (elbeszélés)
De nem jelentkezett sem a festő, sem I. Arthur, sem Neumann úr. így aztán új barátokat szerzett magának, akiknek első dolguk az volt, hogy felhívják a figyelmét egy másikvilágra. Biztatták egymást, hogy oda kellene eljutni, mert unalmas már az egyhangú csilingelő zene, s régen nem okoz örömet az ékszer ékességű pultnál a szerény, intim suhanással vízesésszerú'en aláhulló sör sem. El kellene jutni abba a másik világba, hajtogatták a csaposnak, ő azonban tiltakozott. Ide akart mindig eljutni, sikerült is, végre biztos, jó állása van —egyébként is világéletében csapos akart lenni. Semmi kedve sincs egy újabb vándorláshoz. Sohasem volt más célja, csak a csaposság, hajtogatta új barátainak, akik egyre-másra sorolták az indokokat, amelyek útnak indítják őket. Túlvilági logikájuk teljesen idegen volt a csapos számára, ugyanúgy nem tudott velük mit kezdeni, mint volt pohárszedője mozdulataival, aki tudhatta maga is, hogy ha valaki reggeltől estig étteremben ül, azt a galambok nemigen piszkolják le. Csak ámult a kristály világítótesteken, a bőre alá is behatoló előkelő zenén, ami távoli szigetek képét idézte fel benne. Mindenhonnan pompás kilátás nyílt a tengerre. Érzékelhette az idő folyton lassuló araszolását, de ez egyáltalán nem tűnt új dolognak a régi világban tapasztalt időmúláshoz képest. Abban a másik világban — még I. Arthur, Neumann úr és a festő társaságában — sokat gyötrődött, hogy mért nem jön el hamarabb a délután vagy az este. A sok kiállhatatlan délelőtt úgy telt el, mintha mindig valamilyen bírósági tárgyaláson lenne, ahol csak sorolják, sorolják a vádakat ellene, de az ítéletet mindig másnapra halasztják. Ezért kívánta, hogy eltörölje valaki a délelőttöket. Ő maga kevés dolgot tudott kitalálni az idő gyorsabb múlatására . . . Még inkább ott állt a negyedosztályú étterem kályhája mellett és az ablakon át a beton felüljáróra meresztette a szemét. Ha esett a hó, a felüljárón hunyorogtak az autók ködlámpái. Ilyenkor egyébként csend is volt, mert a vastag hó, akár a vatta, felitta a zajt. Amúgy közömbösen teltek a délelőttök, a magas házak ablakain, a beton korláttól egy karnyújtásnyira leeresztették a függönyöket, s kiváltképpen bosszantotta, hogy harangszót is hall a busz- pályaudvar tájékáról. Micsoda illetlenség délelőtt tízkor, meg féltizenegykor harangozni! O úgy tudta mindig, hogy a karácsony a nagy harangozások ideje ... • Neumann úr még nem érkezett meg. Az asztalnál csak Hamala Henrik és I. Arthur magyar király ült. Hamala I. Arthur igazi nevét nem tudta, nem is volt különösebb oka rá, hogy tudja, ám a férfi váltig emlegette, hogy ő I. Arthur magyar király. Hogy hallgatott az Arthur névre, arról Hamala még a régi időkben megbizonyosodott: kedves, közös ismerősük, a csapos gyakran szólította így a pult mögül. I. Arthurnak, mint minden alkalommal, most is az volt az első ténykedése, hogy tenyerét az asztallap fölé tartotta, s mintha fázna, nyújtogatta, dörzsölgette az ujjait. — Mi az ott a tenyere alatt? —szól oda a szomszéd asztaltól a volt lottóárus, jelenleg pohárszedő és „idegi alapon” leszázalékolt nyugdíjas. Amíg érdeklődve bámulta I. Arthurt, megnyálazta ujjait, s a vállát simítgatta vele, mintha galambpiszkot takarítana el. Mivel I. Arthur egyelőre nem válaszolt — a pohárszedő tudta, hogy fog válaszolni, olyan nincs, hogy ne válaszoljon neki — szemügyre vette az asztalokat, üres poharakat keresett, hogy visszavigye azokat a pultra. Egyelőre hiába erőltette a szemét. — Mi az ott a tenyere alatt? — kérdezte meg hát még egyszer I. Arthurt. — Atommáglya — vágta rá színtelen hangon I. Arthur. Ezen még Hamala Henrik is meglepődött. A pohárszedő valamikor — még a régi szép időkben (bár nem különösebben nagy tehetséggel) — rá tudta beszélni a sok buta 11
