Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 11. szám - MŰHELY - Juhász Péter: A nomád szerződéskötés rítusa az óbolgároknál és a magyaroknál

mintegy védőpajzs, a név varázsa valósítja meg. Ezért kapta a falu egész területével együtt a nagycsalád, nemzetség, törzs, vagy törzsszövetség fejének nevét, s ez, amint ezt László Gyula kimutatta, a mélyebb értelme annak is, hogy az állatállományt ellátták a névvel egyenértékű jellel, tamgával. Ezeket a neveket nem adhatták mások, csak a család, nemzetség, törzs, vagy törzsszövetség ősként számító fejei.

Joinville elbeszélése igazolja, hogy a kun népnek s így valószínűleg a magyarnak is tudatában élt az „első király” alakja, akit a másvilágon örökös fejedelmének tekintett. A kunok táborában járt francia lovag, Philippe de Toucy mesélte temetkezési szokásaikról: „Egy gazdag lovag meghalt, és csináltak neki egy nagy és széles gödröt a földben, és egy székre ültették igen előkelőén, és felékesítve, és oda tették vele együtt a legjobb lovát, amije volt és a legjobb szolgáját, elevenen. A szolga, mielőtt a gödörbe tették volna az urával együtt, búcsút vett a kunok királyától és a többi gazdag úrtól; és a búcsúzás alatt ezek nyakába akasztottak temérdek sok aranyat és ezüstöt, és azt mondták neki: Majd ha megjövök a másvilágon, visszaadod nekem, amit neked adok. És ez azt mondta: Szívesen megteszem majd. — A kunok nagy királya levelet adott neki, mely az ő első királyuknak szólt, és ebben megüzente, hogy ez a vitéz igen derék ember módjára élt és igen jól szolgálta őt, és hogy vegye őt szolgálatába. Mikor ez megtörtént, betették a gödörbe az urával és az eleven lóval együtt; és aztán a gödör nyílására jól összecövekelt deszkákat dobtak, és az egész tábor kőért és földért szaladt; és mielőtt aludni mentek volna, már elkészítettek egy nagy hegyet fölöttük azok emlékére, akiket eltemettek.”

Joinville szavainak hitelességét a magyar krónikák is alátámasztják. Kálti Márk krónikája szerint Lehel azért üti le kürtjével Konrád császárt, hogy szolgája legyen a másvilágon, amivel ugyanazt a vallási hiedelmet őrizte meg, mint amit a XIII. század kunjai tartottak, amikor az előkelő úrral együtt élve eltemetik leghívebb szolgáját. Anonymus viszont azt jegyezte fel Tanuzabáról, hogy élve temetkezett feleségével az Abád-révbe, mert nem akart megkeresztelkedni. Tanuzaba és felesége ugyanúgy ment önkéntesen, természetes hajlandósággal elevenen a sírgödörbe, mint az ismeretlen kun vitéz szolgája.

Számunkra most a legfontosabb az, hogy nemcsak a család, a nemzetség, a törzs és a törzsszövetség állott ősének védelme (neve) alatt, hanem a föld és a jószágállomány is. László Gyula utal arra is, hogy a nagycsalád egymást váltó fejei nem adhatták a maguk nevét a szállásnak, csak akkor, ha olyan szállást foglaltak el, amely nem állott még az ős védelme alatt. Ilyenkor a foglaló nagycsalád, nemzetség, vagy törzs feje vált őssé. A magyar települések többsége a XII. század végéig az első birtokos nevét kapta, oly módon, hogy a személy nevéhez képző, rag vagy értelemszó nem járult, mert a ragozás megszünteti a név teljességét, s abból csak valami viszonyt ragad ki. Korán megjelent azonban az / birtokjel (Borsi, Bori stb.). Jelentékeny építmények esetében, mint pl. vár, vagy lak előfordul ezekkel való összetétel is (pl. Csanád vára).

Ennek a szokásnak a keresztény korban való fennmaradását már főleg gazdasági okokra vezethetjük vissza. A honfoglalás után birtokügyben általában nem oklevéllel, hanem tanúkkal igazoltak, s a birtoknév alapján döntötték el, hogy kié a vitatott birtok, mert tanúk és bírák egyaránt tudták, hogy a birtokos nevéről nevezik a birtokot. Ha tehát valaki idegen nemzetség nevére kereszteltette fiát, annak a veszélynek tette ki azt és utódait, hogy a róla elnevezett birtokára a rajta lévő szolgákkal és állatokkal együtt, igényt formálhat a név eredetibb viselője, vagy jogutódja.

A magyar családok névadó ősei tehát a honfoglaláskori nagycsaládok fejei voltak, mert az új hazában minden szállás első szállás volt, amelyet nem védett még a család előző hazában élt fejének ereje. A honfoglalás, az új föld meghódítása László Gyula

45