Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 11. szám - MŰHELY - Juhász Péter: A nomád szerződéskötés rítusa az óbolgároknál és a magyaroknál

Vaszil Zlatarszki azért sem tudta a bolgár kutyaeskü létezését elfogadni, mert Ni- kephorosz pátriárka életrajzírója, Ignatiosz diakónus szerint a bizánci császár a szövetségkötés alkalmával nem kutyát vagdaltatott össze, hanem bolgár szokás szerint egy kupa vizet öntött ki a földre, nyerget fordított föl, háromágú fonott szíjjat fogott meg s marék füvet emelt föl a magasba. Ha a két tudósítás a nomád szerződéskötés rítusának csak egy-egy mozzanatát írta le, akkor a bolgár rítus, Fehér Géza és Győrffy György szerint, abból állt, hogy egy kettévágott kutya vérét V. Leó császár és Omurtág kán megízlelte, majd a császár a földre öntött egy kupa vizet, átfordított egy nyerget, megérintett egy féket és felemelt egy csomó füvet.

Győrffy György a nomád szerződéskötés egyetlen mozzanatába két teljesen eltérő rítust von össze: a vérszerződést és a szerződéskötés rítusát. Ez rögtön kiderül, ha a bolgár rítust összevetjük a kun rítussal. Joinville ugyanis pontosan leírta, hogyan kötött Konstantinápoly császára, II. Balduin 1228—1251 körül szövetséget a kunokkal.

Szent Lajos híres történetírója, Joinville királyáról írt életrajzának XCVII. fejezetében a balkáni kunok vallási szokásairól beszélve elmondja, hogy mialatt ura Cezareát erősítgette (1251), egy francia lovag, Philippe de Toucy érkezett hozzá. Ez a francia lovag adta elő, hogy Konstantinápoly francia császára, II. Balduin (1228—1261) egy ízben a görög Vatache (=Batatzes) ellen szövetséget kötött a kunokkal. „És hogy egyik a másikat hittel segítse, megegyezett abban, hogy a császár és a másik gazdag úr, aki vele volt, vért eresszenek magukból, és a vért egy nagy ezüstkupába gyűjtsék. És a kunok királya és a másik gazdag úr, aki vele volt, szintén így tettek, és összekeverték a vérüket a mi nemzetünk vérével és borral és vízzel keverték, és ittak belőle, és a mi nemzetünk is, és akkor azt mondták, hogy (vér)testvérek. Azonkívül még egy kutyát hajtottak a mi és az ő embereik között át és kardjukkal összevagdalták, és a mi embereink is; és azt mondották, hogy így vagdalják őket össze, ha hűtlenek lesznek egymáshoz.” A kunok tehát először vizet és bort öntve ezüst serlegbe, azt testükből eresztett vérrel keverték össze, s hasonlóan kellett a császárnak is tenni, aztán kölcsönösen megitták egymás vércseppjeit; a kunok ezáltal a kölcsönös testvéri barátság szövetségét megerősítettnek tartották. Ez a rítus az Anonymus említette vérszerződés közeli analógiája, szinte a hét magyar törzsfő vérszerződését ismétli meg: „Akkor közakarattal Álmos vezérnek ezt mondták: ’A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahová a szerencséd visz, oda követünk téged.’ Majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért — pogány szokás szerint — saját vérét egy edénybe csorgatta, s esküjét ezzel szentesítette.”

Anonymus nem említi, hogy az edénybe csurgatott vért meg is itták, pedig nyilvánvaló, hogy a szokás csak ezzel nyer teljes mágikus értelmet, csak így jön létre a vérségi kötelék a szerződő felek között.

Anonymus régi keleti hagyomány emlékét őrizte meg krónikájában. Már Sebestyén Gyula rámutatott arra, hogy pogány szokás eredeti keleti jellege kizárja azt, hogy ez a motívum a honfoglalás után megismert nyugati folklórból keveredett volna a keleti tárgyú ősmondák közé. Hiszen a keleti nomád népeknél már az ókortól kezdve szokás volt, hogy a szerződés- és szövetségkötések alkalmával a szerződő, szövetkező felek vérüket egy közös edénybe csorgatják s borral elegyítve vagy anélkül megisszák azt, jelképezve ezzel, hogy egymás vérének megivásával mintegy testvérekké váltak. Hérodotosz az i. e. V. századi szkítákról szólva említi a szokást: „így tesznek esküt a szkíták, akikkel tesznek; egy nagy cserép edénybe bort öntvén, abba az esküt tevők vérüket vegyítik, testüket egy kissé tőrrel megszúrván vagy késsel megvágván, azután az edénybe kardokat, nyilakat, bárdot és kopját mártván, ennek végeztével hosszasan imádkoznak, s aztán azt az esküt tevők és követőik közül a legtekintélyesebbek kiisszák.” Fél évezred múlva, i. e. 43 körül Pomponius Méla, római földrajzíró ír arról^

39