Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 11. szám - MŰHELY - Juhász Péter: A nomád szerződéskötés rítusa az óbolgároknál és a magyaroknál

hogy akik a szkíták között szövetségre lépnek, megsebesítik magukat s a kiontott vért megízlelik. A II. századi görög Lukianosz párbeszédes művében a szkíta Toxaris így nyilatkozik: „Miután valakit barátainknak kiszemeltünk, akkor szerződést és esküt teszünk, a legnagyobbat, hogy vagy együtt élünk vagy ha szükséges, egymásért együtt halunk. És úgy is teszünk, mert attól fogvást, hogy egyszer ujjúnkat megvágván, vérünket egy edénybe csepegtettük, és kardunk hegyének bemártása után azt egyszerre és együtt ajkunkhoz emelve kiittuk, többé semmi bennünket el nem választ.” Gaius Julius Solinus római író a II. században Collectenea rerum memorabilium című földrajzi művében már azt mondja, hogy a vérivással erősített szerződés a szkíták és a médek közös szokása. Sebestyén Gyula szerint a médek alatt itt a szkíta párthusok értendők, akik ez idő tájt Média urai voltak. A párthusok királyáról írja Tacitus, a római történet- írás mestere legkiválóbb művében az Annales-ben, hogy szövetségkötéskor hüvelykujjukat összekötötték, s amikor a vér összeszorult, kissé megsebezték magukat és a kicsorduló vért kölcsönösen lenyalták.

Vámbéry és Pais Dezső hívta fel a figyelmet arra a rendkívül jellemző adatra, hogy a török nyelvekben az esküt jelentő szó egyúttal ivást is jelent. Ez az egybeesés arra utal, hogy a vérszerződés a töjök népeknél ősi szokás volt. Ezzel függhet össze a magyar áldomásivás szokása is. Áldomás szavunk Pais Dezső szerint az áld, áldoz, szentel ige származéka, s a jelentése tulajdonképpen áldozat, amelyet az istenség tiszteletére végzett evés-ivás kísér. Még a középkori nyelvemlékeinkben is áldozást jelentett. Anonymus is ebben az értelemben használta: „fecerunt aldumas” Anonymus a latin szövegbe itt magyar szót iktatott. Később áldozáskor való lakomát jelentett s végül általában lakomát, evést-ivást, különösen azadás-vevéskor (tehát szerződéskötéskor) a megalkudó felek áldomást ivását.

Anonymus érthető okokból ugyanúgy elhallgatja a közös edénybe kicsorgatott vér ivását, mint a pogány eskü szankciós mozzanatát, a kutya összevagdalását. Pedig a szerződéskötésnek ez a formája a kunoknál még a XIII. században is dívott. Ezt igazolja az a híradás, amely IV. Béla királynak 1247/48-ban a tatárokhoz küldött követségjárásáról számol be. „Béla király pedig hallván ezeket a híreket (ti. a tatárok új hadi készülődését), annyira megrendült és megfélemedett, hogy királlyá választott fiát (V. István) a kun király leányához adta és a lakodalmat nemrégiben tartották meg Magyarországon. Ezen a lakodalmon a kunok közül tízen összejőve megesküdtek szokásuk szerint karddal kettévágott kutyára, hogy a magyarok földjét meg fogják védelmezni úgy, mint a király hívei, a tatárok és barbár népek ellen.”

E szerint tehát a magyar királyi udvarban is lejátszódott ez a szerződéskötési aktus, pogány módra. A vérivást érthető okokból a forrás ugyanúgy elhallgatja, mint Anonymus. Joinville szavaiból azonban világosan kiderül, hogy a kun rítusban csak a vérszerződés után került sor arra, hogy egy kutyát vezettek a két szerződő fél közé, akik azt kardjukkal szétvagdalták, mondván: „így vagdalják őket össze, ha hűtlenek lesznek egymáshoz.”

A kun rítusban tehát, amint erre László Gyula már az 1944-ben megjelent A honfoglaló magyar nép élete című művében rámutatott, megvan a vérivás is és a kutya fel- darabolása is, de nem a kutya vérét itták meg a szerződő felek, hanem egymásét.

A pogány eskünek ez két különböző mozzanata. Egymás vérének megivása a testvérré válást jelképezi, a kutya kettéhasítása pedig már a szankciós mozzanat, amely megtorló intézkedést helyez kilátásba, ha a szerződő felek valamelyike hűtlen lesz az eskü első mozzanatához, a vérszerződéshez.

A pogányság megszűnésével a szövetség- és szerződéskötésnek ez az ősi módja is kiment a divatból, mert megszűnt a közösség életét irányító és befolyásoló szerepe. A magánéletben viszont még a későbbi évszázadokban is tovább élt. Ennek egyik leg40