Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - SZEMLE - Monostori Imre: A költő „csendes” évtizede (Győri László: Tekintet)
Győri László jól, sőt egynémely versében kitűnően csinálta, amit csinált, de akkor még aligha tudta, mit cselekszik! No és a képek: kötetén a költői képek valóságos zuhataga vonul végig, mely nem mentes Győri — azóta is — legfontosabb kifejezőeszközeinek helyenkénti inflálódásától sem. Másfelől viszont — paradox módon talán — az Ez a vers eladó legfőbb értékét mégis éppen az egyéni ízű tárgy-kép-hang-szín kombinációkból felépített versek adták. Mégis: túl szép, túl egyszerű volt itt minden. Még a rút is szépen volt megírva, még a nagyon bonyolult is igen egyszerűnek tűnt fel. Az Elérhetetlen föld — benne Győri László újabb versei — 1969-ben jelent meg. Az itteni Győri-versek — fő jellegzetességüket tekintve — természetesen semmiben sem különböztek a kötetbeliektől. Ezután következett a „rejtélyes” évtized, Győri László csendes évtizede. Nem volt szó itt teljes elhallgatásról, de hogy mégiscsak válságos időszakot jelentett Győri László életében és költészetében, az tagadhatatlan. Ő maga is elvállalta ezt a költő számára gyötrelmes állapotot: nem adott ki egy sikertelen próbálkozás után újabb kötetet. Nem adott ki válság- — esetleg — rossz kötetet. Fegyelmezettsége, a kockázattól való félelme, aggályoskodó pontossága, költői becsvágya egyaránt közrejátszott abban, hogy végül is megóvta magát egy válságkötet következményeitől. Győri László válságos évei egybeesnek az egész nemzedék — nemcsak a kilencek — alighanem a leginkább meghatározó negatív élményével-ta- pasztalatával: a közösségi eszmények és az érzelmileg szentesített közösségi normák megállíthatatlan bomlásával és pusztulásával; általában az „én" és az „ők” viszonyrendszer kényszerű újraértékelésével. Kötetek — többnyire rossz kötetek — tucatjai bizonyítják, hogy Győri nemzedéke a csalfa hitek szétfoszlásával olyan ellentmondásba és zsákutcába került, ahonnét nem lesz könnyű kivergődnie. Győri mindezeken túl igen erősen kötődött a kilencekhez (s kötődik talán ma is), az évek múltával azonban egyre több szál szakadt el, egyre kisebb lett a megerősítés mértéke, s egyre teljesebb az elszigeteltség: „De az még jó, ha üdvözöl/ valaki, mert kitört a szélroham, / az ablak betörött, a kör / bezárult, menekvés nem lesz egyhamar.” — írja például a Te meg őkben. Eme többnyire külső—szociális, politikai és részben morális— tényezők mellett természetesen belső, költő-önmagából kibomló válságmozzanatok is kitapinthatok a hetvenes évek első felének Győri-verseiben. Győri László ugyanis egyszer- csak rádöbben arra, hogy a könnyed, gördülékeny versvarázslás, a zsáner- és tájképek szaporítása már csak mennyiségileg jelenthet előrelépést. Alkotókedve megcsappan, dilemmái viszont egyre éleződnek. A versek „nyersanyagai” — a primér, még megverseletlen szociálisan öröklött élmények — is fogyóban, a költő készültségi foka alacsony. A régi témákat a régi módon megverselni egyre kevésbé érdemes — s szabad. De éppen az új témavilág és az új szemlélet kikínlódása és önmaga felfűtése a legfontosabb történése Győri László „csendes” évtizedének. S nemcsak legfontosabb történése, hanem legfontosabb eredménye is. A Tekintet első ciklusát — aligha véletlenül — éppen a verssel, a fogantatás, az alkotás műhelytitkaival, a költészet helyével és szerepével kapcsolatos versek alkotják. Keserűséggel vegyes megbecsüléssel figyel föl a Bari Károly-féle tehetségek egyszeri, de szuverén világot teremtő és formáló jelenségeire: „Ez az ember még tudott / valami / fölháborítóan egyszerűt / mondani, pengét, köszörűt, / de mi / azt se tudjuk, hogy ki volt.” (Ez az ember) Az ugyancsak 1974-ből való Születésnapomra című József Attila- parafrázisában az újjászületés, egyáltalán a megszületés vágya mellett a háta mögött hagyott évek termésének számbavétele és meglehetősen egyértelmű értékelése is kifejeződik: „De most, harminckét évesen, / lévő, ki nincs még, őt lesem, / miként / beszélt.” — „Lévő, ki nincs még”: tömör és elhatározó erejű helyzetértékelés! A mélypontot is jelzi-jelenti ez az 1974-es év, amikoris amit sohasem hitt Győri, látja magát „mint szürke kődarab. / Időtlen, fénytelen, hitetlen, / rossz, kemény, sivár, áldatlan, sivatag.” És most (csak most!) a mélyponton tevődik fel a legnyilvánvalóbb kérdés, és fogalmazódik meg a legnyilvánvalóbb program is: „Költészet? Kő? Bolondság. Azt mondd ki csak, / másokban, magadban ki vagy és mi vagy.” (Kő) A bízvást nemzedékversnek is tekinthető Kis elégiában egyszerre jelenik meg a költészet értelmével, funkciójával kapcsolatos kétely és bizakodás. „Minden megírt és minden megíratlan csak újabb szenvedés, verejtékezés, örök gond, hogy mi lesz vele majdan, holnap, holnapután vele is mire mész. Bár össze-vissza hánykódó betűkkel, síró zárójelekkel, zörgő felkiáltójelek kíséretében, de mégis induljunk el,” Az „elindulás” azonban a teljes tagadásban folytatódik. „Népies” korszaka a „dalok, és más efféle kis lobbanásai a költészetnek” minősítést kapja. (Levél egy költőhöz) Mi történt tehát 1968 és 1974 között? A Tekintet tanúsága szerint Győri László első kötetének imponáló, de mégis naiv vakmerőségétől eltávolodva, attól mintegy megrémülve csaknem teljesen elhallgat: az 1968 és 71 közötti négy év terméséből mindössze 7 vers került e mostani kötetbe. 1972 táján egy letisztultabb képiség jegyében kezd újjászerveződni ez a költészet, ám a világkép-meghatározó metamorfózis csak 1975 körül kezdődik el. Ekkortájt éli át Győri azokat a — fentebb már jelzett — megrendüléseket, 94
