Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 10. szám - SZEMLE - Dudás Kálmán: Egy impresszionista kritikus arca (Vajda Gábor: Kázmér Ernő)

recenzióit, tárlatbeszámolóit és glosszáit. Egyik vezető kritikusa, majd egy rövid ideig szerkesztője is a lapnak. Pesti „inaséveiben” számos más folyóiratban is publikál. Első és egyetlen kötete, az Idegen portrék 1917-ben jelenik meg. A kritika elismeréssel vegyes fenntartással fogadja. Hogy miért, arra Vajda világít rá munkája első fejezetében. Itt vázolja fel, hibátlanul, az induló kritikus impresszionista vonásait, itt találja meg Kázmér helyét a századelő magyar irodalmában. A kor áramlatainak tüzetes ismertetése Vajda megbízhatóságára vall minden vonatkozásban.

Szemléletének figyelemre méltó szempontjait e recenzióban nem követhetjük pontról pontra, helyszűke miatt. Értékesek a leletei, melyeket Kázmér fővárosi kritikusi-esztétikai teljesítményében épp az összefüggések kutatása során felmutat. Nem kevésbé jeles munkája második fejezetében az értelmezés: miért nem találhatott szellemi otthonra a Tanácsköztársaság megdöntése után meghurcolt s börtönből szabadult Kázmér a Felvidéken. Tevékenyen kapcsolódott be az ottani kulturális élet írói munkakörébe s nem vétett a kisebbségi magyar etika ellen. Gö- möri Jenő, a Tűz szerkesztője előttünk ismeretlen okból mégis megbélyegzi Egy szlovenszkói méregkeverőről írt förmedvényében. Ezt a mozzanatot valószínűsíti Vajda kritikusunk szellemi otthontalansága okául.

1931-ben került Kázmér a Zágráb melletti Szigecsicára egy pozsonyi fakitermelő cég hivatalnokaként. A szabadkai Napló vasárnapi mellékletében jelentkezett írásaival. Hétről hétre olvashattuk vegyes értékű könyvismertetéseit .. . Majtényi Mihály emlékező írása magános hajósként idézi az akkori Kázmért. Herceg János a szétszóródásról írt emlékezésében szól, némi fenntartással, Kázmér magatartásáról. Lévay Endre — e Vajda-mű recenziójában — vitatja Kázmér Szirmaihoz 38-ban írt levelében az önzetlensége jeléül felhozott érv hitelességét, állítván: a Minerva-cég tulajdonosa, Fenyvesné senkitől sem fogadott el potyamunkát. Havas Károly- tól tudom, hogy valóban nem potyán dolgoztatták Kázmért. Ezt saját tapasztalatom is valószínűsíti: 39-ben a Napló adta ki Déli szél c. első kötetemet, Fenyvesné és fia még a nyomdaköltségét sem fogadta el tőlem — „majd letudja .. . további verseivel a lapban”. Hadd idézzem fel mint legfiatalabb akkori kortársa Kázmért, az embert.

Érettségiző diák koromban került a kezembe — emigráns barátom könyvtárából — esszékötete, az Idegen portrék. Szövegeit borzasnak éreztem, de azért hétről hétre elolvastam Kázmér vasárnapi recenzióit a Naplóban. Képet is alkottam a „szorgalmas Zubolyról” (magamban csak így neveztem), aki tájékozottságával lám, megkedvelteti velem a műfajt, olvasmányt ajánlva kitekintésre tanít a világirodalom tájaira is. Kíváncsi lettem rá. Címét Havastól tudtam meg zágrábi egyetemista koromban. Szigorlatom után

— 33-ban — felkerestem szigecsicai otthonában. Könyvei közt találtam, mint gondoltam is, hanem a róla alkotott kép merőben hamis volt: vézna test, átszellemült arc helyett egy tömzsi alakkal találtam magam szemben. Elmondtam, mi indított arra, hogy felkeressem. Egyszeriben szívélyes lett s végig az is maradt, pedig őszintén szóltam, hű olvasója, arról is, ami nemigen tetszett — idegenszerű stílusáról, „egyeduralmi fölényéről”, ami olykor zavarosan jut kifejezésre egyikmásik írásában, az idegen szavak fölösleges alkalmazásáról, amit kényelmesnek véltem s indokolatlannak . . . Eszesen s fölényesen érvelt minden kifogásomra, heves mozdulatokkal, szinte teát- rálisan, értelmes tekintetével azonban ellentétes volt a mondatzáró csupafognevetés. Fénytelen hangja meg mintha álmosította volna a szavakra bízott gondolatot: ez zavaróan hatott. Fogat- villantató mosolyát én nem szerepnek véltem, tipológiai ismeretem mást sugallt: az introver- táltság féltő őrzését. (Vajda rávilágít erre az int- rovertáltságra). Emlékszem, olvasószenvedélyét magyarázva Tolnai Vilmosra hivatkozott... „minden igazi műélvezet nem egyéb, mint felfedező út saját énünk eladdig ismeretlen tájai felé.” Ez az impresszionista tétel nagyon is vágott a hedonista-olvasó-Kázmér hitvallásához. Az idegen szavak gyakoriságát ezzel mentette: „Mikor a szónak nem fogalmi tartalma dönti el a használatot, hanem a hozzákapcsolódó hangulat jár oly különleges esztétikai hatással, mely a vele tartalmilag azonos magyar szóban nincsen meg”

— ő csak olyankor használ idegen szót. (Később jöttem rá, hogy ez az érvelése is Tolnai tételes engedménye volt). Vajdasági kortársainkról nem szívesen beszélt, s én mégis megkockáztattam: Szirmai Ködben c. novelláskötetéről azért bizonyára lenne figyelemreméltó mondanivalója... (Vajda, látom, hivatkozik arra a 33 nyarán kelt levelére, melyben felajánlja Szirmainak: szívesen írna a Kalangyába a főszerkesztő könyvéről. Sugal mazásom mai talán részem lehetett abban, hogy Kázmér 1934-ben a Kalangya vezető kritikusa lett?).

Akkor még nem szakadt el végleg a Naplótól, bár Havas nemigen szívelte már akkor. Mint, kezdet óta, Szenteleky sem. Hogy tudhatott-e Kázmér „méregkeverői” voltáról, az csak valószínű. Mentorunk Csukához írt levele 32-ben arra vall, hogy volt találkozása Kázmérral, mióta hozzánk került. Nos, Vajdával csak itt nem érthetek egyet: az a levél a felháborodottság pillanatában íródott, s ez mentheti Szenteleky erős jelzőit is: Kázmér akkor még valóban nem volt illetékes arra, hogy a PEN-klub jugoszláviai magyar tagozatát szorgalmazza. Szentelekyt illette az elsőség ebben, de nem mint „diktátort” (ahogy Vajda szól róla), hanem mint a vezetőségére sohasem féltékenykedő, de áldozatokra mindig kész szervezőt.

Örökébe Szirmai Károly került, s épp az ő sugal mazására. A Kalangya ekkor kezdte meg a „burjánzó s vadhajtásos” pagony kertté való ren91