Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - SZEMLE - Olasz Sándor: Utassy József: Pokolból jövet
dezését. Szirmai főszerkesztői szigora helyénvaló volt. A lapból kiszorultak mégis zendülve feleltek rá példátlanul sértő módon. Voltak, akik Káz- mér favorizálását is kifogásolták ostromló leveleikben. Mert Kázmér 36-tól kezdve, amikor megvált cégétől, a Kalangya minden számában ontotta írásait; nyilván exisztenciális szükséglet késztethette a feltűnő termékenységre. Vajda is így látja. De előbb elmondja, miként változott az addigi paradigma képe Kázmér újabb termésén: a „kétes szempontok”, az „ellentmondások”, a „nézetbeli felemásság”, a „magatartásbeli ingadozás”, a „polgári gerinctelenség”, a „gondolat ide-odacsúszkálása a tétovább megítélésekben” — a korábban már nemegyszer leleplezett gyengéi fokozatosan elmaradnak, amint a „miszticizmussal terhelt polgár” megszűnik disszidens szellemiségű szemlélővé lenni. Befogadói nyitottsága s esztétikai megbízhatósága változatlan, magatartása azonban hovatovább az állásfoglalóé, az összetartozandóságot kereső szemlélet pedig kiállásra is képes már ezekben az években. Barátsága Szirmaival, aki hamarabb észreveszi a hangnem változását a kritikában, jó hatással van „kulcsemberére”. Vajda jól látja Kázmér vívódását Irodalmi szemléiben, ahol mind gyakrabban foglalkozik a kortárs magyar irodalommal, az erdélyivel is, világirodalmi kilátója rálát már a szovjet művekre is. Kritikusunk ekkor már a részvétet kéri számon az írótól, majd követelményként a nincstelenek világának mélyebb ábrázolását. Világnézete egyértelműen kialakultnak látszik, a nyílt színvallástól azonban visszafogják a „szovjet gyakorlat árnyoldalai”. Vagy talán a fasizálódó hazai légkör. Kázmér bizonyára épp annak ellenére vállalkozik a legnemesebbre: a nemzeti kultúrák közti hídverésre. A Kalangyában szerb írókat mutat be, a belgrádi lapokban a kortárs magyar irodalomról ad körképet, Babits-interjújában (a XX. vek-ben) szinte benne van Kázmér egész kelet-európai kultúrprogram- ja is: a szellem mint kapocs a szomszéd népek közt. Az értékeket, mint a magyar irodalom jeleseiben: Babits, Kassák, Németh László, Tamási Áron, Illyés Gyula, József Attila, Nagy Lajos — épp oly biztosan választja ki a szerb irodalomban is, Zmajon és Cankáron innen pl. Rákicsban, Ducsicsban, Vináverban, Ady kortársában és fordítójában, Manojlovicsban. Talán csak baráti kapcsolata téveszti meg pl. Velmar Jankovics és Szv. Sztefánovics esetében. Amire Kázmér vállalkozott, de megvalósítását mártír halála meghiúsította, azt napjainkban merőben más légkörben válthatják valóra a délkelet-európai szomszéd népek fiai — valóban az ő humanista szellemében. Vajda monográfiája nyomán, úgy hiszem, nem várathat magára sokáig Kázmér teljes rehabilitálása sem: válogatott írásai könyvbementése. A válogatás munkája — nem vitás — Vajda Gáboré lehetne elsősorban. (Fórum, 1980) DUDÁS KÁLMÁN UTASSY JÓZSEF: POKOLBÓL JÖVET A lesújtott költő hangján írta Utassy József harmadik kötetének jelentős részét. És nem szerepjátszásból, nem valami eltökélt program szerint. A Pokolból jövet első (a könyvnek majdnem felét kitevő) ciklusa (Ezüst rablánc) súlyos betegségről tudósít. Testi-lelki szenvedései térítették el a Tüzem, lobogóm! költőjét a nyersebb, olykor már sivárabb költészet útjaira. Mindig is lényegében tragikus alaphangú, szűkszavú és fegyelmezett volt ez a líra, veszteség, fájdalom, küzdelem és veszélyeztetettség adott indítékot a versíráshoz. De valahogy mindig jelen volt a boldogság, a szerelem, a játék is. Most is jelen van, csak éppen a másik, a tragikus hang erősödött föl, s az arány változott meg. Már a második kötet, a Csillagok árvája kritikusai is megállapították, hogy az Utassy-vers komorabbá, fájdalmasabbá vált. A „tűzmárcius” után az „őszvilág” ideje jött el. Miként Nagy Lászlónál a Májusfák önfeledt lobogása után a Deres majális hangváltása. A Pokolból jövet versvilága (különösen az Ezüst rablánc ciklusban) végletesen elsötétült. Ezután már csak a teljes elhallgatás jöhet: „Nincs dal! Az ember / csak átkozódik” — írja Daltalanul című versében. Szerencsére a dal mégis jön, a költő megnevezi a rettenetét, s ezzel föl is oldja azt. Szellemi-lelki állapotát próbálja megfogalmazni a betegségben, önmarcangoló őszinteséggel elemzi magát. A betegség gyötrelmeiről, a megrendítő pokoljárásról már-már klinikai látleleteket nyújt a költői realizmus. Mélységes kiábrándultság csendül ki a versekből, valami keserű fejcsóválást képzelünk el, s a következő pillanatban a beletörődést a változhatatlanba. Indulat, rezignáció és magány, magány . . . Már a verscímek jelzik mindezt: Sötétedem, Félek már, Halál úri, Halálra válton, Holtpont. Mintha egyetlen nagy monológgá állna össze a ciklus, „magam vagyok immár/ nincs már hová lennem.” „Jaj, most vagyok csak/ igazán árva” — az idézetsort még hosszan folytathatnánk. De ott van a versekben a könyörgés is: „ments meg engem, ifjúságom, / te egyetlen, árva.” és „Jaj, ne hagyjatok magamra.” „Jövök a pokolból, / kór tüze ragyogtat, / megettem egy mázsa gyógyszert, / mégsem enyhül kínom.” — olvassuk a címadó versben, mely — Illyés szavait véve kölcsön — félelmetes erővel zengi ki „a jaj siralmát”, az egyéni sors fájdalmát. Ám Utassy Józseftől megszoktuk, hogy verseiben nemcsak önmagáról, hanem a szűkebb vagy tá- gabb közösség gondjairól is szól. Az újraközölt A kör átváltozásaiban írja: „Nézzétek: karomon gyászszalag növekszik! Lassan már / oly nagyra tágul, hogy ráhúzhatjátok a Földre is.” Példa ez az Utassyra oly jellemző jelképiségre is. A tragédia, az apa értelmetlen halála a háborúban egyetemes érvényűvé nő, a gyász itt az egész 92
