Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - SZEMLE - Dudás Kálmán: Egy impresszionista kritikus arca (Vajda Gábor: Kázmér Ernő)
létéről s a kommunista emigráció egyes vezető ideológusainak elsietett ítéletei mind-mind nehezítették, hogy 1937—38-ban a magyar progresszió erői hosszabb távon is életképes, népfront jellegű mozgalomba tudjanak tömörülni. Salamon Konrád meggyőzően mutatja be a baloldalinak számító politikai erők konkrét szövetségének fő akadályait is. A kommunisták egy része bizalmatlan volt az „Új Szellemi Front egykori részvevőivel” szemben, s ezen túlmenően is: a KMP vezetősége bizonytalan volt a Márciusi Front egész politikai szerepének a megítélésében. Az SZDP viszont a munkásosztálynak csak másodlagos szerepet szánó tömörülésként fogta fel a népfrontot, mindamellett még félre is értette annak lényegét, a népi írók mozgalmát pedig doktrinér osztályszemlélet alapján ítélte meg. A kisgazdapárt, bár rokonszenvvel figyelte a népiek mozgalmát, a velük való politikai együttműködést azonban csak a pártba való belépésük nyomán tudta elképzelni. A Márciusi Front ilyenformán szövetségesek nélkül maradt, s 1938 tavaszán már csak a mozgalmuk lényege körüli — gyakorlatilag meddő — vitával, majd az új, kibővített 12 ponttal igyekszik tágítani hatókörét. Pedig a Márciusi Front csúcspontja idején (1937 végén, 1938 legelején) reális lehetőség volt arra, hogy a mozgalom egy lényegesen szélesebb alapú antifasiszta népfront formájában újuljon meg. A makói találkozó és kiáltvány, az íróperek nyomán kibontakozó óriási tiltakozó hullám (amely a parlamentet is elérte), a nagyhatású Márciusi Front — rendezvények, a Híd megjelenése, a debreceniek aktivitása, a tervezett kecskeméti találkozó előkészületei jegyében ösz- szehívott,,népfrontos’’ gyűlés (ahol a különböző világnézetű, de egyként német- és fasisztaellenes szellemi fórumok és szervezetek vezető képviselői jelentek meg) mind arra utalnak, hogy a Márciusi Front részéről a népfrontmozgalom megteremtésének a feltételei reálisak voltak. De hiába volt meg a cselekvési szándék, ha nem volt cselekvési tér! A kormányhatalom ugyanis egyre durvábban avatkozott be az eseményekbe. Újabb íróperek, a zsidó- és a sajtótörvény, majd az Anschluss után a jobboldali nyomás megerősödése lassanként magát a Márciusi Frontot is felmorzsolta. Megszűnt a Híd és a Válasz, bezárták az Egyetemi Kört, majd az utolsó védősáncot, a debreceni Továbbot is szétbombázták. „A Márciusi Front amilyen látványosan foglalta el helyét 1937 tavaszán a magyar szellemi és politikai életben, olyan csendesen szűnt meg ott létezni 1938 derekán” — írja Salamon Konrád. (179. o.). Résztvevői tevékenységének értékeléseként pedig mi is egyetértőleg idézhetjük Darvas Józsefet: „A magyar társadalmi valóságot nem tudták, mert nem is tudhatták megváltoztatni, de megváltoztatták, teljesen átformálták a magyar közvéleményt.” (Akadémiai, 1980) MONOSTORI IMRE EGY IMPRESSZIONISTA KRITIKUS ARCA VAJDA GÁBOR: KÁZMÉRERNŐ Oldalnyinál is többre rúgna csak a felsorolása a fővárosi, a szlovenszkói, erdélyi és vajdasági folyóiratoknak s lapoknak, melyekben Kázmér Ernő publikált. Kallódó írásai: a harminc év termése legjavából is kötetekre telne. Érthetetlen tehát, és indokolatlan is a feledékenység: kritikusunk nevét hiába keressük újabb irodalmi lexikona- inkban; Komlós Aladár munkája, a Gyulaitól a marxista kritikáig sem említi, de megfeledkezett róla Bóka László is a Magyar mártír írók c. antológiájában. Nem véletlen, hogy ezt a méltánytalanságot épp a jugoszláviai magyar irodalom- történészek elégelték meg: Bori Imre fölismerte Kázmér jelentőségét a két háború közti vajdasági magyar irodalomban (A jugoszláviai magyar irodalom története), újabb három tanulmányában pedig szerepét is érdem szerint méltatja. Bosnyák István írása, a Kázmér-sztereotípiák forrásánál tovább oszlatja felőle az évtizedes homályt. (Nálunk — 1976-ban — Benkő Ákos adott arcképvázlatot Kázmér Ernőről.) Most Vajda Gábor jelentkezik — monográfiájával. Munkája több mint áldozatos: a vizsgálandó anyag egybegyűjtése három ország könyvtáraiból, időbe telhetett, hozzáállását és módszerét az eredmény dicséri: a meggyőzően teljes kép Kázmér Ernő szellemi arcáról. Föladat volt a javából ez a vállalkozás: monográfiát írni a hányatott sorsú Kázmér Ernőről, kinek élete szakaszairól, hazát cseréltető költözéseinek motívumairól éppoly keveset tudunk, mint a műhelyeiről, jellemvonásairól s társtalan- sága körülményeiről; megrajzolni az esztéta szellemi arcát a más-más kulturális, politikai közegekben fogant esszékből, írói portrékból, a folyamatosan írt könyvismertetésekből: próbatétel is lehetett a kései utód számára. A hagyaték arányainak fölmérése után, mint látjuk, Vajda követi a fölismert képletet: a három forrásvidékű életmű szakaszaitól és terjedelmétől független belső logikáját. Az egyes szakaszok termésének súlyarányát tartotta meghatáro- zandónak elsősorban. Az összevetésben aztán kitűnt: az utolsó tíz év termése, a valóban hazavállalható hozam a döntő az értékrend szempontjából. A munkásság első két szakasza taglalása után így kerülhetett előtérbe a legtermékenyebb és „legtalálékonyabb” Kázmér fejlődési vonala az életmű egyértelmű tetőzéseként. A Pozsony környékén 1892-ben született Kázmér a fővárosban végzett középiskola után a bölcsészkar hallgatója lett; hogy diplomáit is ott, arra semmi adat nem vall. Újságíróként kezdte a polgári-radikális Világnál. 1915-től a Hét közli 90
