Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 10. szám - SZEMLE - Küllős Imola: Újváry Zoltán újabb könyveiről

egy igen régi, szinte minden nép kultúrájában fellelhető termékenységi ritus- és szimbólumrendszer kései, már komédiába fordult, csökevényes változata. A Kárpát-medence népeinél a halottasjátékok számos variánsa megtalálható, a karácsonyi ünnepkörhöz, elsősorban a farsangi hagyományokhoz kapcsolódva. Jóllehet a magyar temetési paródiákhoz legközelebb a szláv halottas játékok állnak, a temetési menet parodizálására pedig nyugat-európai farsangi szokás párhuzamokat ismerünk, a magyar halottas játékokat Uj- váry önálló, belső fejlődés eredményének tartja, hangsúlyozva annak korokat és kultúrákat túlélő interetnikus elemeit.

Ujváry hasonló következtetésre jut más összehasonlító és motívumelemző szokástanulmányában is. Ezek legjelentősebb — korábban szakfolyóiratokban már publikált — darabjait kapja együtt kézhez az olvasó a „Népszokás és nép- költészet” (Debrecen, 1980.) c. kötetben, amelyet a szerző Ortutay Gyula emlékének ajánlott. A könyv több olyan mezőgazdasági szokással, rítussal és hiedelemmel foglalkozó tanulmányt is tartalmaz, amelyek szorosan kapcsolódnak nemzetközi Pitré-díjjal kitüntetett kandidátusi értekezésének tematikájához .(„Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban”, Debrecen, 1969.) Az egyikben az antik kultuszok és az újkori mezőgazdasági rítusok kontinuitásának kérdését elemzi („A Lytierses monda és a megkötés szokása”). Egy másikban összefoglalja azokat a szórványosan fellelhető adatokat, amelyek a magyar néphagyomány hajdan meglevő teroimorf és antropomorf mitikus lényeire utalnak. („Mitikus lények a mezőgazdasági hagyományban”). A magyar példatár mellett gazdag nemzetközi összehasonlító anyagot tartalmaz és valóságos kis monográfiának felel meg „A kakasütés szokásai és a kakaskultusz” c. tanulmánya.

A más népektől átvett kakasütés szokása kb. a 18. század óta él a magyarság körében különböző funkciókban (termékenység, bőség és szerencse biztosítása, ill. bajelhárítás) és változatos alkalmakhoz (lakodalom, farsang, húsvét) kapcsolódva. A kakasütés adaptálásában igen fontos tényező lehetett, hogy a magyarság ismerte és gyakorolta az egészen más jelentésű, de gyakorlatilag hasonló „tyúkvevés” szokását.

Ellentétben a hazai szokáskutatás hagyományosan egyoldalú szemléletével, Ujváry nemcsak arra figyel, mely népektől, mikor, milyen szokáselemeket vettünk át, hanem arra is, hogy a magyarság milyen átadó, közvetítő szerepet játszott a Kárpát-medence és Európa népeinek kultúrájában, melyek azok a néphagyományban még föllelhető sajátosságok, amelyek összességükben megkülönböztetnek bennünket Európa más népeitől, de elemeik bizonyos földrajzi térségekben más népekéivel közösek. Az interetnikus kapcsolatok vizsgálata során Ujváry különös figyelemmel fordul a migráció és a kolonizáció révén létrejövő néphagyományra. Tanulmány- gyűjteménye nemcsak elméleti, leíró, történeti

és földrajzi összehasonlító szokástanulmányokat tartalmaz, hanem olyan népköltészettel foglalkozó írásokat is, melyeket nyugodtan nevezhetünk hiányt pótlónak a magyar folklorisztikában. Széles látókörű, kitűnő összefoglalása olvastán („Népköltészet és irodalom a népi kéziratos énekeskönyvekben”) biztosabban tájékozódunk a folklór és irodalom határmezsgyéjén kialakult „közköltészet”, és a népi (paraszti) írásbeliség útvesztőiben. „Egy verselő földműves” portréja kapcsán a népi verselők, „nótafák” tevékenységének folklorisztikai szempontú értékeléséhez, elemzéséhez ad fogódzókat. Kevéssé ismert és kimunkált kérdéskör a magyar folklórban a paródiák és travesztiák műfaji-formai gazdaságának elemzése. Ujváry néhány „Imádság-tra- vesztia” bemutatásával e népköltészeti műfajok régiségére és hallatlan vitalitására hívja fel a figyelmet. Az olyan travesztiák mint a „Katona- miatyánk”, „Tsz-miatyánk”, „Baka-litánia”, „Népek tízparancsolatja” vagy „Katona-tízparancsolat” humoros formájukkal és gunyoros tartalmukkal nemcsak a szórakozás és szórakoztatás eszközei voltak, de tartalmaznak bíráló elemeket is. A felsorolt népköltészeti tanulmányok mindegyikében érződik Ujvárynak az a törekvése, hogy az irodalom és folklór bonyolult kapcsolatára, a magas költészet népköltéssé válásának etapjaira és módozataira irányítsa a kutatás figyelmét.

Utolsóként említjük, mert az Európa Kiadó most adta ki újra, színes néprajzi felvételekkel illusztrálva („Szállj el fecskemadár”, Budapest, 1980) a „Gömöri népdalok és népballadák” c. gyűjteményt, amelyet Ujváry 1977-ben publikált először „A Miskolci Hermann Ottó Múzeum Néprajzi Kiadványai” c. sorozatban. Ez a gyűjtemény a szerző szülőföld iránt érzett emócióiban gyökerezett ugyan, de arra is lehetőséget adott, hogy összefoglalja gondolatait a népdalok csoportosításáról, a néphagyomány egészében betöltött funkciójukról, az előadók és a daloló közösség viszonyáról, valamint a dalhagyomá- nyozás lehetőségeiről a múltban és korunkban, stb. A gyűjtemény célja az, hogy keresztmetszetét adja a Gömörben élő népdalkincsnek. (A 150 magyar falut számláló terület nagyobbik része ma Csehszlovákiához tartozik.) A kötet újszerűsége és legfőbb értéke nem a közölt népdalanyagban, hanem abban rejlik, hogy a gyűjtő a népélet egészének szerves részeként fogja fel a közreadott szövegeket és dallamokat. Az a dal- csoportosítási mód, amelyet Ujváry is alkalmaz, még a múlt században alakult ki a magyar folklorisztikában, jóllehet azóta mind mennyiségileg, mind minőségileg megváltozott a magyar népdalkincs, szükség lenne tehát egy korszerűbb szövegfolklorisztikai szempontú rendszer kidolgozására.(A népzene kutatói a dallamrendszerezés hatalmas munkáját már évtizedekkel ezelőtt elvégezték!) A szerző-gyűjtő sokoldalúan elemzi az egyes dalcsoportok, balladatípusok hagyományban elfoglalt szerepét; rámutat a népdal88