Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - SZEMLE - Küllős Imola: Újváry Zoltán újabb könyveiről
legidősebb férfitagja, akinek nevében egyetlen magánhangzót két-két mássalhangzó fog közre, ezzel fogadott: — Hát ha már azt kérdezi, hogy honnét való ez a szőlővessző, elmondok magának valamit. Amikor kezembe került a könyve, a Nagyváros születik, olvastam abban egy több száz éves pécsi szőlőtőkéről, amit állítólag még a törökök honosítottak meg. Megkerestem a házat, megnéztem a szőlőt, kértem róla egy vesszőt, azt dugtam le ide. Elárulom, hogy nem török, hanem olasz fajta. De igen életképesnek látszik . . . Mit is tehetnék még a történethez? Legyen szerencséd, találd meg Te is azt a „szőlővesszőt”, ami érdemessé teszi, hogy holnap is vállald a szólást. Baráti üdvözlettel, jó reménnyel: TÜSKÉS TIBOR UJVÁRY ZOLTÁN ÚJABB KÖNYVEIRŐL Az elmúlt öt év során négy könyve jelent meg Ujváry Zoltánnak a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajzi tanszéke tanszék- vezető egyetemi tanárának. Ez a termékenység — két tanulmánykötet, egy szokásmonográfia és egy népköltészeti gyűjtemény (ez utóbbi két kiadásban) — különösen szembeötlő akkor, ha tudjuk, hogy a kiadott művek mindegyike több évtizedes gyűjtőmunka eredménye, s mivel szerzőjük immár negyedszázada egyetemi oktató is, csak találgatni lehet, mikor szakított időt könyvei megírására. Ujváry Zoltán munkásságának jobb megértéséhez két eligazító adatra van szüksége az olvasónak. Úgy érzem, mindkettő fontos szerepet játszott tudományos témaválasztásaiban, oktatóikutatói személyiségének kialakulásában. Az egyik a szülőhely, a szülőföld iránti ragaszkodás, a másik az Alma Mater. Újváry 1932-ben a Gömör megyei Hét nevű községben született s a fel- szabadulás után létesített debreceni néprajzi tanszék egyik első hallgatója volt. Végzése óta (1955) oktatója, majd 1977-től tanszékvezetője is ennek az intézetnek. Ujváry Zoltán 1975-ben adta közre Varia Folk- loristica c. kötetét, (Debrecen) melyben folklorisztikai írásait gyűjtötte egybe. Olyan adatokat és ötleteket, amelyeket húszéves gyűjtőmunkája során „melléktermékként” gondosan feljegyzett, de annak idején nem dolgozott ki. Találunk itt ma élő (recens) ünnepi népszokásokat bemutató közleményt („Karácsonyi szokások Hajdúdorogon”; „A hajdúszoboszlói Szilveszter”); történeti és eredetmondákat Mátyás királyról, Szent Lászlóról és a kunokról, a búzakalászról; gyermekjáték-elemzést („A hídjátékok egyik variánsáról”) és a népi színjátszás különféle, alkalmi jeleneteinek bemutatását. „(Dramatikus játékok Nádudvaron”). Néhány tanulmány a szomszédos népek kultúrájával való összefüggéseket firtatja. („Szokások és hiedelmek Csallóközből és Nyitra környékéről” „Halál és temetés két Túróc-völgyi faluban”). Ujváry elsődleges törekvése a kevéssé ismert közösségek, területek vizsgálata, valamint az új adatok új kutatási szempontok szerinti bemutatása volt. Több helyütt hangsúlyozza, hogy helyes elméleti következtetésekre csak a gondosan feltárt, részleteiben is ismert anyag birtokában juthatunk. A magyar néphagyomány sok finom szállal kapcsolódik a Kárpát-medence területén élő többi nép kultúrájához s a néprajzkutatónak lehetősége van arra, — s feladata is — hogy a hagyomány vándorlásának útjait az átadás-átvétel évszázados bonyolult mechanizmusát a történeti adatokból és a ma gyűjtött folklórból kikövetkeztesse. A halállal és a temetéssel kapcsolatos költészet, az ünnepi és hétköznapi szokások, hiedelmek sajátos csoportját alkotják a magyar népi kultúrának. Ez a problematika a kezdetektől jelen volt Ujváry Zoltán munkásságában, s kisebb publikációinak, részlettanulmányainak betetőzése „A temetés paródiája — Temetés és halál a népi játékokban” (Debrecen, 1978) c. monográfiája. Ez a kötet nemcsak a magyarországi — eddig alig feltárt— halottas játékok legteljesebb példatára, hanem e játékszerű népszokás leíró, elemző és szintetizáló vizsgálata is egyszersmind. A halottas játékok kapcsán a szerző sorra bemutatja mindazokat a magyar népszokásokat, amelyekben a temetés, a halott vagy tágabb összefüggésben a halál előfordul. A halál megjelenítésére, kigúnyolására, illetőleg a halállal való tréfálkozásra nemcsak a magyar paraszti kultúrából, hanem Európa-szerte a városi folklórból, az irodalomból és a képzőművészetből is számos adatunk van. Gondoljunk csak a haláljátékok egyik legismertebb fajtájára, az ún. haláltáncokra. Azt a víziót, amely szerint a halál nemre, korra és rangra való tekintet nélkül utolsó táncba hívja az élőket, századokon át terjesztették a különböző költemények, színjátékok, művészeti alkotások. A magyar népi haláljátékoknak is ez a hagyomány volt az egyik forrása. A lakodalmakban játszott temetési paródiák lényege az egyházi szertartások kigúnyolása, a közönség szórakoztatása. Hajnal felé adják elő, amikor a lakodalmi vendégsereg belefáradt már a táncba. A játék összeszokott szereplőgárdát kiván, kulcsfigurája az álhalott búcsúztatását végző pap, akit rendszerint a vőfély alakít. A paródia tele van obsz- cén megnyilatkozásokkal. A játék során az álhalott férfi nemiszervét — legtöbbször ennek kukoricacsutkából, marharépából, tehéntőgyből készített mását — mutogatják és fogdossák a szereplők. Vannak olyan temetési paródiák is, amelyeket erotikus, a nemi aktust utánzó táncszerű mozgással kísérnek. Mindezek a hagyományt nem ismerő kívülállóban a trágárság, erkölcstelenség benyomását kelthetik, pedig ez a játék 87
