Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Valóságközeiben (Folyamatos jelen - fiatal szociográfusok antológiája)
irodalmi munkájukban sem mondtak le két fontos esztétikai igényről: egyrészt a szerkesztésről, az anyagformálásról, másrészt arról, hogy az egyediben mutassák föl az általánost, a törvényszerűt. Ha azt kérdezem, melyek a Folyamatos jelen legsikerültebb írásai, azt kell látnom, hogy ezek egyikéből sem hiányzik a kompozíciós rend, a biztos konstrukció, az anyag törvényszerű elrendezése, a megismert életanyag újrateremtése, s ezek kivétel nélkül olyan munkák, amelyekben úgy jut el az olvasó az általános fölismerésekhez, hogy az írások részigazságokat, egyéni sorsokat, eseteket, „ügyeket”, akár periferikus témákat, jelenségeket ábrázolnak. Ha pedig azt kutatom, hogy miért hatástalan egyik vagy másik írás, arra döbbenek, hogy ezek többnyire sommázatok, beszámolók, általánosságokat közlő, a problémát csak hajazó „jelentések”, vagy nyers, megfor- málatlan közlések, magnetofonnal írt szövegek. A másik gond talán még feszítőbb és feszélye- zőbb: mi a hatása nálunk ma a valóságirodalomnak? (Hiszen a szociográfia értékét, érvényességét el lehetne intézni azzal: tehetség dolga ... Ez a kérdés viszont elválaszthatatlan a társadalmi közegtől, amelyben az írás megjelenik.) Aligha kétséges, hogy aki szociográfiát ír, azt a közéleti érdeklődés, a társadalmi felelősség vezeti, az a népgazdasági, vállalati és egyéni érdekek ütközésében az emberi, a humánus értékeket félti és védi, az jobbítani, változtatni akar. Azt is tudni kell azonban, hogy ez a hatás nem mindenestül az írás értékével és a megjelenés példányszámával van kapcsolatban. A szociográfiai irodalom mozgósító erejű, mozgalmat indító és szervező, ma már klasszikus értékű darabjai annak idején igen kis példányszámban jelentek meg. Ma a valóságirodalom körébe sorolható művek száma és példányszáma miatt nem lehet ok sok panaszra. Azt azonban nehéz volna tagadni, hogy a szociográfiai irodalom hatása ma eléggé szűk, korlátozott, vagy legalábbis ellentmondásos. A szociográfiákban megfogalmazódó kritikai magatartásra kétfelől is veszély leselkedik. Az egyik a közöny, az érdektelenség, a nemtörődömség, és éppen azok részéről, akiknek hatásköre lenne a javaslatok, a tanulságok mérlegelése és a döntés. A másik az érintettek túl heves reagálása, a hivatali-vállalati mechanizmus működésbe lendülése, a kritikai hang önelégült elfojtása. (Mindkettőre bőven idézhetnénk példákat. Hol az a településfejlesztési „koncepció”, amely figyelembe vette a szociográfiai irodalom „jelzéseit”? Vagy gondoljunk a szociográfiai irodalomnak a Balatonnal, a lakótelepek tervezésével, az oktatással kapcsolatos figyelmeztetéseire, e figyelmeztetések sorsára. . . A kritikai hang elnémítására a kötetben Kőbányai János írása mutat föl modellértékű példát.) A közöny is, a megtorlás is „lebeszélően” hat a szociográfusra. Vagy arra készteti, hogy minden áron biztosítsa a tárgyalt kérdésben szakmai hozzáértését, s ezért tudományos értekezéssé dúsítja megfigyeléseit, személyes tapasztalatait, intuitív fölismeréseit. Vagy egyszerűen leteszi a tollat, búcsút mond a szociográfiának, s az irodalom más területein próbál szerencsét. Aligha véletlen, hogy az újabb szociográfiai irodalomban egyre nagyobb az igyekezet a szakszerűség, a tudományos vértezettség dokumentálására, a különféle elméleti, közgazdasági, jogi, történeti, társadalomtudományi fejtegetések számának és terjedelmének szaporítására. (A szociográfia értelmiségi munka, de a szociográfus ne akarjon szakembernek látszani. A szociográfus mindenekelőtt gondolkodó, kérdező, kételkedő, kísérletező, minden emberi ügyet, társadalmi kérdést végiggondoló lény, éberen figyelő és élesszemű kritikus.) S hasonlóképpen mutatós idézetgyűjteményt állíthatnánk össze azokból a megnyilatkozásokból (például éppen a Forrásban megjelent interjúkból), amelyekben a vallomástevők elmondják, hogy milyen tapasztalatok miatt hagytak föl a szociográfiaírással, s most miért éppen regényt terveznek. (Pedig aligha jutottunk el a társadalmi munkamegosztásnak arra a fokára, „ahol a folyamszabályozással már nem elsősorban a költők és a regényírók foglalkoznak”: a szociográfia irodalmi műforma is.) Kedves Barátom! Jól tudom, úgy beszéltem eddig könyvetekről és a fiatal szociográfusra váró nehézségekről, mint egy hűvös idegen, mint egy kívülálló szurkoló. Pedig mindannak hitelesítésére, amit elmondtam, a magam tapasztalataival, személyes élményeimmel is előhozakodhatnék. Ismerem a közöny, az érdektelenség, a visszhang- talanság légritka terét, ismerem a hivatali fenyegetést, a sajtóper csapdáját, a „sajtóban elkövetett rágalmazás bűntettével” fenyegető idézés komorságát. Megkísértett a minden áron való bizonyítás, a szakmai elmélyedés, a hozzáértés, a tudományos fölvértezés igénye, s tudom, milyen az elhallgattatás és az elhallgatás csöndje. Téged, a fiatal, feladatot kereső szociográfust mégis a szólásra és a vállalásra biztatnálak. Arra, hogy — ha úgy látszik is, szavad közönybe fullad, vagy megcsontosodott érdekekbe ütközik — szólnod kell. Eddig elfojtottam magamban a személyes emlékeket. Egyet hadd mondjak el. Ugyanabban a sorozatban, a Magyarország felfedezésében, amelyben munkátok megjelent, magam is írtam egy könyvet azurbanizáció hazai gondjairól,egyetlen magyar város életét választva példaként. Hat éve annak, hogy a könyv megjelent. Hogy mennyi az érvényessége, mások dolga eldönteni. Hogy mi volt a hatása? Túléltem . . . Hogy érdemes volt-e megírni? A könyvben szó van egy derék sváb családról, akinek a kertjébe látok az emeletes ház ablakából. Azt is megírtam, hogy ez a kert a szorgalom és a munkaszeretet, a hasznos gazdálkodás példája a számomra. A ház falát szőlő futja be. A kertben nincs egy tenyérnyi kihasználatlan, parlagon hagyott földdarab ... A napokban arra gondoltam, valami zöldet, talán egy szőlővesszőt én is meghonosítanék a teraszon. Lementem a sváb gazdához. Honnét szerezte a vesszőt? Menynyi föld, mekkora faláda kellene hozzá? A család 86
