Forrás, 1981 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 10. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Valóságközeiben (Folyamatos jelen - fiatal szociográfusok antológiája)
SZEMLE VALÓSÁGKÖZELBEN Folyamatos jelen Fiatal szociográfusok antológiája Kedves Barátom! Szívből köszönöm figyelmedet, hogy elküldted antológiátokat. Érdeklődéssel, élvezettel, he- lyenkint igaz és mély megrendültséggel olvastam. Könyvetek nem „vállalkozás” abban az értelemben, hogy tizenöt író és négy fotós szövetkezett volna valamely közös ügy szolgálatára: az írások kivétel nélkül már korábban és másutt — főként a Valóságban és a Mozgó Világban — megjelentek. Jól tudom, hogy ezzel a módszerrel másvalaki és más folyóiratokra koncentrálva nem egy hasonló gyűjteményt összeállíthatna, s jelentek is meg, s bizonyára ezután is jelennek meg majd ilyen kötetek. De most nem ezekről a „lefutott” vagy virtuális, képzeletbeli könyvekről van szó, hanem a tiétekéről, a Folyamatos jelen-ről. Mondom, ha nem friss megbízásra, közös elhatározásra születtek is a kötet írásai, őszintén tetszik a könyv: hiteles és meggyőző az írások többsége, és a három ciklusba történt elrendezés, a kompozíció is új gondolatot hordoz, Berkovits György és Lázár István, akik a kötetet válogatták és szerkesztették, jó munkát végeztek. Valamiféle teljességre törekvő igény rajzolódik ki a kötetből: a tárgyi változatosság széles társadalmi keresztmetszetet ad (szó van itt az elmebetegeket ápoló szociális otthonokról éppúgy, mint pedagógiai kérdésekről, a gyesen lévő kismamák szabadidő-gondjairól éppúgy, mint a Szabolcsba induló fekete vonatokról, az alföldi szektákról éppúgy, mint az állami gondozott gyerekekről, a külkereskedelem ellentmondásairól éppúgy, mint a vállalati demokráciáról, talán csak a falu, a vidék, a mezőgazdasági termelés mai problémái maradtak kissé háttérben); a műfaji, módszerbeli változatosság pedig megérezteti a valóságábrázolás, a szociografikus megközelítés számtalan lehetőségét (a riport, a tanulmány, a dokumentum, a vallomás, a „kommentárokkal megtűzdelt idézetmontázs” stb. egyaránt helyet kapott itt, legföljebb nem azonos hatásfokkal, intenzitással él használói kezén). Miképpen a könyv csak olyan antológia, amely már másutt közölt írásokból állt össze, azon- képpen az alcím két másik szava is megkérdőjelezhető: az írások szerzői jobbára nem szociográfusok abban az értelemben, hogy csak a szociográfiát művelnék (vagyis novellát, regényt, drámát, filmet is írnak, s néha a szociográfiai munkától eléggé elütő foglalkozást űznek), továbbá ha az írások születése idején még fiataloknak voltak is nevezhetők, ma már a kötet szerzőinek átlagos életkora sokkal közelebb jár a negyvenhez, mint a harminchoz. Ezért arra kérnélek, hogy ezt a levelet se egy „öreg szociográfus” kritikájának, netán kioktatásának tekintsed — bár aki írja, kétségtelenül több évet ért meg nálatok, s a szociográfia művelésében is szert tett némi tapasztalatra —, hanem olyan valaki tűnődésének, hümmögésének, aki a valóságirodalom gondjait hozzátok hasonlóan a magáénak vallja. Arra, hogy a kötet írásait tanárosan leltározzam, hogy a mai magyar szociográfiaírás mibenlétét és változatait csoportosítsam, hogy a „szociografikus formákat” rendszerbe foglaljam, nem sok kedvem van. Ezt egyébként is megteszi a könyv egyik kiváló szerkesztője az utószóban. Inkább csak tűnődni szeretnék az írások nyomán és ürügyén, s talán nem is egészen hozzátok szólva, akik jórészt már tisztes írói pályára tekintetek vissza, hanem azokhoz fordulva, akik mostanában készülnek a megszólalásra, s fontolgatják a szólás hogyanját és miértjét. A valóságirodalom művelői előtt ma alighanem két fő gond vetődik föl: a szociográfia „érvényessége” és „hatása”. Vagyis: mitől jó, maradandó, szuggesztív egy írás, illetve milyen közegbe kerül a szociográfia, van-e kisugárzása, érdemes-e művelni? Említettem, a kötet tizenöt írása igen széles műfaji skálán helyezkedik el, mintegy ezzel is bizonyítva, hogy a szociográfiától nem idegen sem a szépírói, sem a riporteri, sem a tanulmány- írói, sem az önvallomásos módszer, sem az interjútechnika, sem a ceruza, sem a magnetofon használata, sem a statisztika, a számok, adatok, grafikonok elemzése, sem a dokumentumok közlése. Ha azonban az érték, az esztétikai minőség, a szuggesztív erő oldaláról közelítjük az írásokat, a pólusokon menten „kicsapódnak” az egészen kiváló, „érvényes”, fölkavaró darabok (mindenekelőtt Hajnóczy Péter, Kőbányai János és Tar Sándor munkájára gondolok) és az esetleges, az elnagyolt, a felszínen mozgó, hiteltelen dolgozatok (tizenöt írás közé a leggondosabb válogatásban is valamilyen „szempont” miatt bekerülnek ilyenek, de itt borítsa jótékony homály a neveket). Alighanem minden pályára lépő szoci- ográfust izgat a kérdés: miért fölkavaró erejű ma is például André Gide Kongói utazása, vagy Illyés műve, a Puszták népe, vagy Veres Péter Számadása, vagy Németh László A Medve utcai polgárija (igyekeztem módszer és műfaj tekintetében különböző példákat választani, útleírást, objektív prózát, önvallomást és esszét), holott a bennük ábrázolt világ alaposan megváltozott. Túl egyszerű volna a válasz, ha azt mondanánk: ezeket szépírók írták. Inkább arra gondolok: ezek olyan alkotások, amelyeknek szerzői szociográfiai jellegű, vagyis nem kimondottan szép85
