Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - SZEMLE - Vasy Géza: Elsőkötetes költők 1978-79-ben (Benke László, Borbély János, Deák László, Fecske Csaba, Fenyvesi Félix Lajos, Fodor Ákos, Karácsondi Imre, Katona Judit, Kemenczky Judit, Keresztes József, Labancz Gyula, Nógrádi Gábor, Pátkai Tivadar, Petrőczi Éva, Tóth Erzsébet, Vaderna József és Villányi László köteteiről)

mi 3 első kötetet gondozott). Ha az évtized második fele, a vége eredményekben nem is hasonlítható az első feléhez, annyi azért máris látszik, hogy születőben van egy újabb költőnemzedék. Egyelőre azonban még sok minden elnyomja jelentkezésüket. Mindenekelőtt az, hogy jelenleg még két nemzedék egymásratorlódva lép színre. Még mindig itt vannak a negyvenes években születettek (a 17 költő közül 11!), legalábbis az utóvédjük: sokan közülük most jutnak első könyvükhöz, pedig életkoruk s teljesítményük alapján erre néhányan talán korábban is jogosultak lettek volna. Ha meggondoljuk, hogy e két év elsőköteteseinek átlagéletkora 31 esztendő (a megjelenés éveit véve figyelembe), semmiképpen sem lehetünk elégedettek, hiszen ez az átlag 35 év körüli pályakezdőket is magában rejt.

A kései indulásokat két csoportra célszerű osztani. Az egyikbe azok tartoznak, akik személyes és (vagy) objektív okokból lemaradtak az évekkel korábbi sereglésből. Ilyen Ben ke László, Keresztes József, Pátkai Tivadar, Kemenczky Judit. Kései indulások mindig voltak, s nyilván lesznek is, hiszen e nemzedékből is még mindig többen önálló kötet nélküliek, mint például Konczek József, Kodolányi Gyula, Petri Csathó Ferenc, Várady Szabolcs, Botár Attila.

A másik csoportba azok tartoznak, akik ezzel a kései jelentkezéssel se tudták igazán bizonyítani tehetségüket, akik mostanra tudtak összegereblyézni kötetnyi elfogadható verset, de ezek a versek a langyos középszerűség, olykor a dilettantizmus, az amatőrség mezsgyéjén mozognak, s a legtöbb esetben még ezt a kései első kötetet is elhamarkodottnak, a túlzott kiadói jóindulat megnyilvánulásának kell tekintenünk, például Fecske Csaba, Fenyvesi Félix Lajos, Dodor Ákos, Katona Judit, Nógrádi Gábor esetében. Külön eset a képzőművész, s verset csak néhány éve író Deák Lászlóé, s a korábban a Magyar Műhely kiadásában már önálló kötetet publikált Labancz Gyuláé.

Ezekről a kései indulásokról, amelyek ebben a két évben sajnos túlságosan domináltak, megállapítható, hogy lényegébensemmit se módosítanak a nemzedék összképén. Új színek, új tehetségek jelentkeztek, de — egyelőre — nem igazán jellegadó tehetségek. Mindenesetre az első kötet az igazi kibontakozás előfeltétele szokott lenni, s ezért bizakodhatunk például Benke vagy Pátkai további útját illetően.

Az új nemzedék (leegyszerűsítve: az ötvenes évek szülöttei) képviselői 1975 táján kezdtek jelentkezni, kötetekkel egyelőre még csak elvétve. Ez a gárda, amelynek javát a Madárúton c. antológiában próbáltam bemutatni, most kezd igazán áttörni a nyilvánossághoz, köteteik a nyolcvanas évek elején lesznek szükségszerűen jellegadóak majd az össztermést vizsgálva, de már most is igen erős tehetségeket ismerhetünk meg, Tóth Erzsébetet, Borbély Jánost például.

Aki a tizenhét kötetet többször is figyelmesen végigolvasta, túlságosan azért nem örülhet. Szembeötlően gyengébb a kötetek átlaga, mint tíz éve,

kevesebb a kiugró tehetség, akit pedig an nak gondolhatnánk, többnyire még csak vár a kötetre: talán majd éppen 1980 I esz az áttörés éve. A kötetekben nagyon sok az önállótlanság és az utánérzés. Mintha késésben lenne könyvkiadásunk: az idősebbek „gyűjteményes” első kötetében a siker több lehetőségét látja, mint a most jelentkező fiatalokban. Pedig sokkal nagyobb öröm például a valóban fiatal (1956-os születésű) Borbély János kócos első könyve, mint Fecske Csaba tisztes középszerűsége vagy mások helyenként hátborzongató dilettantizmusa.

Mai költészetünk színképébe jól illeszkedik ez a sorozata az első köteteknek. Líránk áramlatai, verstípusai, törekvései, különböző eszmeiségű világképei itt is megtalálhatóak, szinte tipikus módon, az általános kép igazságát növelve, de különös, jóleső izgalmat nem adva. Nem a mindenáron való újatakarást kell hiányolni, de a törekvést a választott nézőpont és modor minél teljesebb birtokbavételére. Azt a hitet és elkötelezettséget a költészetben — a mesterségben és a hivatásban —, ami olyan szépen megmutatkozik Tóth Erzsébet lírájában, csak kevesek érzik sajátjukénak, illetve ha érzik is, nem tudják elhitetni az olvasóval.

Különösen sok a gond, ha a költő — bár kitaposott huszadik századi utakon jár — azt hiszi, hogy radikális újító, pedig csak a versről való tudása csekély. S ezt a csekély tudást nem lehet a jelenkor lenézésével és az „értő kevesekre” hivatkozással elintézni. Weöres Sándor — akit annyian vallanak mesterüknek, írta: „Majd táplál most még forró kenyerem.” De az ő verse valóban kenyér, ha néha szokatlan aromájú is. De Weöres azt is írta, hogy: „Ma dühös a Liba pék: / csudasok a potyadék". Dühös is lehet, mert a potyadék nem kell senkinek. Liba pék tudja ezt, pályakezdő költőink viszont mintha nem mindig néznének szembe ezzel az egyszerű igazsággal. Ha szembenéznének, azon is gondolkozhatnának, hogy mi tesz verssé egy szöveget? Nem biztos, hogy ha a szerző szövegét versnek tekinti, akkor az máris verssé válik. Még a huszadik századi művészet viszontagságai és nagy megrendülései után sem biztos. Nemcsak Illyéstől vagy Nagy Lászlótól, de Weörestől, Pilinszkytől is megtanulhatja mindenki, hogy évezredes hagyományokat nem lehet végérvényesen semmisnek tekinteni. Nem az olvasói ízlés elmaradottsága, de a szakma tisztessége is ezt kívánja. Akit csak szak szekta hajlandó érteni és elfogadni, az tartós sikerre irodalmunkban azért nem számíthat, mert ez a szűkkörűség a tehetség szűkösségének is jele egyúttal. Nem potyadékra, de tápláló kenyérre van szükségünk.

Ezért öröm, hogy sokan szorosan kötődnek a magyar költészet hagyományaihoz. Azokat a versalkotási módszereket, azokat a költői szereplehetőségeket, amelyek az ötvenes-hatvanas években kialakultak, sokan magukénak érzik. Nem hinném, hogy ez baj lenne. A hagyományos költő-szerep, a versbeszédben közvetlenül megnyilvánuló elkötelezettség, közéletiség, politikus86