Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - SZEMLE - Vasy Géza: Elsőkötetes költők 1978-79-ben (Benke László, Borbély János, Deák László, Fecske Csaba, Fenyvesi Félix Lajos, Fodor Ákos, Karácsondi Imre, Katona Judit, Kemenczky Judit, Keresztes József, Labancz Gyula, Nógrádi Gábor, Pátkai Tivadar, Petrőczi Éva, Tóth Erzsébet, Vaderna József és Villányi László köteteiről)
ság társadalmi fejlődésünk következtében visszaszorult az utóbbi évtizedben, de ez nem jelentheti azt, hogy nincs szükség közéletiségre. Azok a költők, akik a régebbi és a közelebbi magyar hagyományhoz kötődnek, ezt a szükséget ismerik fel, s újra és újra megjárják az utat, hogy a költészet társadalmi szerepét, lehetőségét és feladatait megtalálhassák (Benke László, Keresztes József, Pátkai Tivadar, Tóth Erzsébet, Vaderna József köteteiben a legjellegzetesebb ez). Mivel részben a véletlen terelte együvé e pályakezdőket, a leghelyesebbnek a legmechanikusabb, az abc rendje szerinti tárgyalás látszik. Remélhetőleg ez is meg fogja mutatni, kiben mennyire bízik a kritikus. Benke László (Csordítok nyírvizet, Kozmosz, 1978) azok közé tartozik, akik falusi gyermekkor után hosszú évekig fizikai munkával keresték kenyerüket. így lehetett belőle A beszélő szerszám, ahogy vers- és cikluscíme is megfogalmazza. De a vasipari szakmunkás élményei nyilván nem csak közvetlenül szólalhatnak meg. Ahogy vallomásában írja: „Aki fűből és könyvből emelte világra tekintetét, s a kezét krumpliföldről lopta, s tizenhárom évig gyárba hordta, az tudja: a dicséretbe csomagolt megalázás gyalázatos. S a megalázkodók nem ártatlanabbak megalázóiknál. Hogy miért ugrálok a hónom alatt faragott istennel, ideál-mankóval? Ne legyünk magunkhoz irgalmatlanok. Az élet nem végtelen. S az egy embernél senki sem fontosabb.” Vagyis egy nagyon következetes és rokonszenves etikai tartást kovácsolt ki magának Benke László. A ma élő, reális eszményeit kereső és megvalósítani kívánó ember áll lírája középpontjában. Láthatóan vonzódna az idillhez, de nem idillizálja erővel a valóságot. Épp az idilli lehetőségének hiánya készteti arra, hogy egyre gyakrabban legyen ironikus vagy groteszk újabb verseiben. Nem valamiféle homályos rossz közérzetet szólaltat meg, hanem mai irodalmunk központi kérdését fogalmazza meg a maga módján: hogyan kell hát élni? Az életforma problémája kétszeresen is foglalkoztatja: az értelmiségi és az értelmes élet szintjén egyaránt. Az életformaváltás — egyik társadalmi rétegből viszonylag későn kerülve a másikba — felerősítet- ten szólaltatja meg a felelős szembenézést önmagunkkal, hétköznapjainkkal. Kötete évtized verseit gyűjti egybe, s így a korábbi szakasz egyenetlenségei szembeötlőek, de nyilvánvaló a jelentős fejlődés is. Bizonytalanságait egyre inkább levetkezte, s egy cifraságtól mentes, férfias, egyszerű, de kemény, a mondandóhoz készséggel alkalmazkodó formanyelvet kezdett el kialakítani, amely arra is alkalmas, hogy néhány szóval fontosat tudjon mondani, mint az Ágostoni fohász „Uram / Tégy tiszta emberré engem / de ne most”, —s arra is, hogy a címadó vers tiszta szépségű líraiságát megfogalmazza. Borbély János indulása egyike a legrokonszenvesebbeknek az új nemzedékből. Egyszerű ez mondja a köteteim (Magvető, 1979), s nem tudni, az életre, a versírásra, vagy magukra a versekre értsük, s már ez is mutatja, hogy az egyszerű: nagyonis összetett. Borbély János 20 évesen írta e verseket, irigylésreméltó tehetséggel. Hiszem, hogy több megmarad belőlük, s nem ifjúkori kísérletként. Szemlélete a magyar líra nagy hagyományú vonulatához köti, ahhoz, amelyik a versírást nem tudja csak személyiségérdekűnek elképzelni. Borbély Jánosnak is fő témája önmaga sorsa, de ennek a sorsnak nemcsak helyzete, hanem történetisége is van. A szülők, a barátok, a szerelmek és a mesterek is meghatározó módon vannak jelen, a közösségek a legszűkebbtől a leg- tágabbig. Nemcsak leírni akarja helyzetét, de teremteni is sorsát, amelyben „örökségnek nem maradt más / két ing egy nadrág / dal lobogómnak / hej szellők fényes szellők / izzadtságcsepp apám homlokáról / országnyi tető fejem fölé”. És e sorsot élve mondja „Szólítom önmagam: / csak a folyó közepén, csak egyenesen, / a legmélyebb víz felett!” Látja az életcélok megvalósításának buktatóit, álom és való feszülő ellentéteit. Nem illúziókat kerget, de teljes, emberhez méltó életet szeretne élni. Ezért is kell, hogy az emberi kapcsolatoknak olyan nagy legyen verseiben a szerepük: család, barátság, szerelem nemcsak kelléke, de nélkülözhetetlen eleme, sőt lényege a mindennapi létezésnek. Magatartása alapvetően, elemien lírai. Elvet minden antilírai törekvést,s ez ma romantikusnak tűnhet. Mégsem romantikus, de realista, romantikája csak annyi, amennyi minden húszévesnél természetes, sőt szinte szükséges is. E romantika szervező elve a teljes élet már említett igénye, s a hit, hogy a vers ehhez hozzásegíthet. Feltolakvó szkepszise ellenére meg van győződve tehát a költő arról, hogy a költő-szerep: számunkravaló, a társadalomnak szükséges szerep, s a vers a teremtő emberformálás lehetséges eszköze. Olyanoktól tanult nemcsak magatartást, de formanyelvet is, mint Nagy László, Kormos István, Csoóri Sándor, Ágh István, Nagy Gáspár. Közülük is leginkább talán Csoóri és Ágh hatotc rá. Versbeszéde oldott, de fegyelmezett, s uralkodó hangneme az elégikusság. Elégiái nemcsak egy a mai húszéveseknél is tipikus magatartásfajtát tükröznek, de egyúttal azt is mutatják, hogy ez a nemzedék is fel tud máris mutatni olyan jó erőket, amelyek líránk nagyhagyományú és korántsem korszerűtlen vonulatát a maguk képére formálva tudják folytatni. Deák László jelentkezése (Magasles, Magvető, 1979) valóban meglepetés. Korábban csak néhány versét publikálta, s azt is az utóbbi években, mert harmincévesen írta első munkáját. Festészettel, animációs filmek készítésével is foglalkozik, s e művészetek, valamint a kései kezdés előnyt is jelentenek. Biztosabban el tudja választani a hamisat az igaztól, a fölöslegeset a szükségestől, a tőle idegent a hozzá illőtől. Nem túl tág világ az övé, de ezt a világot minél mé87