Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - KRÓNIKA - Don Diego De Estrada: Bethlen Gábor udvarában

DON DIEGO DE ESTRADA

BETHLEN GÁBOR UDVARÁBAN

Páduai tartózkodásom harmadik hónapjában követ érkezett a köztársaságba Erdély fejedelmétől, Magyarország legnagyobb tartományának urától és Európa leghatalmasabb uralkodójától, bizonyos üzleti ügyek dolgában; mivel pedig a mi házunkban szállt meg, módja volt tapasztalhatni, mily szorgal- matossággal gyakoroljuk magunkat a különb-s különféle táncokban, mit is látván megjegyezte; „Ha a mi nagyságos fejedelem urunknak volna egy ilyen embere, mint ez itt, bizony igen boldog volna.” Felajánlotta, hogy szívesen magával vinne; mivel azonban nem láttam módját, miképpen tehetné, bölcsebbnek láttam maradni. Elment hát egyedül, én pedig a monsieur-mmel maradtam, s négy vagy öt hónappal a városba érkezésem, és három hónappal a táncórák megindítása után vagyonom már harminchat aranyra rúgott; saját ruhám, kardom és tőröm is volt már; személyemben szabad voltam tehát, s derék zsidómat is megfizettem; kosztom-kvártélyom ingyen volt, a tanítványaim pedig kedvezésüknek ezernyi jelével halmoztak el. Ezerszer áldottam atyámat, amiért oly jeles mestereket fogadott mellém, kiknek tudománya annyi nyomorúságos helyzetből segített megmenekednem; bizony, minden atyának, akinek csak módjában áll, így kéne cselekednie, mivel nincs jobb ajánlólevél a sokféle dologban való ügyességnél és az illő magaviseletnél. Hírnevem egyre nőtt; már mindenki tudta rólam, hogy spanyol vagyok és nemes lovag, ám híremmel egyszerre nőtt az álmélkodás is, hogy egy spanyolt meg egy franciát így együtt látnak az utcán, francia szokás szerint kart karba öltve; tetejébe a barátom nem is szólított másként ,csak „kedves spanyolomnak”. Már igen jól táncolt, s éppoly ügyesen járta a kasztanyettes spanyol táncot, mint az olaszt, s a közepesnél jobban beszélte mindkét nyelvet. Ikercsillagoknak neveztek bennünket, a bizalom bajnokainak, és valóban, ő annyira a bizalmába fogadott, amennyire csak a szíve engedte; legbensőbb titkait is megosztotta velem, aminél többet barát nemigen adhat barátnak. Egy ízben a feljegyzéseimet is elolvasta, melyek szerencsésen megmaradtak a nyeregív egyik kis bőrtasakjában, és mostoha sorsomon megindulván új öltözéket csináltatott nekem, mi is néki nyolcvan escudójába került, s kifejezte reményét, hogy mindig mellette maradok.

Elmúlván barátságunk negyedik, és Páduában való tartózkodásom hatodik hónapja, visszatért Erdélyből a követ, és ötven jezsuita atyát kért a köztársaságtól, országuk katolizálása okán, a személyemet illetően pedig különleges megbízatással jött. Megkapván a kért ötven papot, a követ Páduába utazott értem, s bár én számos nehézséget támasztottam, ő mindet sorra elhárította. Fizetségül évi ötszáz escudót kértem, és kikötöttem, hogy lovat is kívánok tartani, azonfelül teljes ellátást kértem a magam és két szolgám számára, gondolván, hogy úgysem adják meg; ám ő a legcsekélyebb ellenvetés nélkül mindenbe beleegyezett, és ha évi ezer escudót kérek, ő arra is igent mondott volna. Az udvari mulattató, valamint a ceremónia- és a nyelvmesteri címet hozta nekem.

A tanítványaim igen búslakodtak elmenetelem miatt, és hosszan ecsetelték az út megannyi alkalmatlanságát Törökországon át, csakúgy mint a magyarok barbárságát és fejedelmük kegyetlenségét; de, jóllehet mindezt magam is fontolóra vettem, úgy gondoltam, hogy ha egy magamfajta hányatott lélek meg akarja találni a szerencséjét, annak még a pokolba is bátor szívvel kell mennie. Aláírtam hát a megállapodást a valódi nevemen, miként korábban az elismervényt is a zsidónak, kinek mindenemet köszönhettem. Meg is kaptam mindjárt a kért ötszáz escudót, és parádésan kiöltözködtem belőle. Elérkezett az utazás napja, és férfitanítványaim egészen a hajóig kísértek, ama derék velencei pedig, aki nem akart szolgálatába fogadni, s aki, miután valódi kilétemet megtudta, odaadó barátom lett, eljött, hogy meglátogasson, átkozván az órát, amikor nem fogadott föl engem. A Prueli és Con- tarini házból való dogé fia volt, és sokat nevettünk azon a komornyikhistórián. Végül elérkezett az indulás perce, és tanítványaim, utoljára még számos apró-cseprő ajándékkal kedveskedvén nekem, sorra elbúcsúztak tőlem; nem így Carlos herceg, aki utánam jött a hajóra, és indulást parancsolván az evezősöknek, egészen Velencéig elkísért — mily megindító szeretet! —, ahol is mindaddig velem maradt, míg el nem készültek a ruháim, és majd megőrült afájdalomtól, amikor már rajtam látta őket; miért is, hogy kedvére tegyek, még egyet csináltattam, francia divat szerint. Ő válaszképpen egy míves toalettdobozkával lepett meg, amit utóbb a fejedelemasszonynak ajándékoztam, ki igen örvendett neki, s igen nagy becsben tartotta.

Elkészült a hajó, és november 22-én útnak indultunk; s a hercegnek oly hatalmas volt a bánata, hogy búcsúzáskor mindenki szeme láttára zsebkendőjét szemére szorítván zokogott; emberei rosz- szalló szavára pedig azt felelte, hogy én voltam néki minden vigasza, s hogy engem legalább annyira becsült, mint a nagybátyját. Különös és bámulatos dolog ez, hogy két ember, kik korban, helyzetben, rangban és nemzetiségben olyannyira különböznek, oly forrón szeressék egymást! Ám végül csak elindultam, s mivelhogy utazásom felettébb különös volt, tanulság okából leírom, hogy ha valamely kíváncsi vagy hozzám hasonló elveszett lélek maga is rászánná magát emez útra, kellő tudással vág81